Thomas Mann: Tonio Kröger (elemzés)
A 2. rész (3-5. fejezet) 15 év múlva veszi fel a történet fonalát, és tömören összefoglalja ennek a másfél évtizednek a történetét, amit átugrottunk. Az eltelt 15 év alatt Tonio apja meghalt, a céget eladták, anyja világgá ment új, muzsikus férjével, Tonio pedig író lett („átadta magát a szellem, a szó hatalmának”).
Tonio, immár „valamivel túl a harmincon”, felismeri, hogy nem tud beilleszkedni a hétköznapi polgári életbe, akármennyire is vágyik rá.
Gyakorlatilag a munkájának él: „Nem úgy dolgozott, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lefestette magát és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe.”
Tavasszal felkeresi Münchenben barátnőjét, a festőművész Lizaveta Ivanovnát. Beszélgetésük nagyrészt Tonio monológja, aki az élet és a művészet ellentétéről vallott nézeteit fejti ki. Ez a beszélgetés az egész műnek a magja. Ahogy Tonio számot ad saját művészetéről, az már-már panasznak is vehető.
Tonio szerint a modern művészet csakis dekadens lehet, és a művészeknek „valami emberfölötti és embertelen lényekké” kell változniuk, nem szabad érezniük, és csak „furcsán távoli és közömbös viszonyban” állhatnak az emberiséggel. Ez kell ahhoz, hogy egy érzést hatásosan és ízlésesen tudjanak ábrázolni.
A művésznek tehát el kell távolodnia a polgári világtól, felül kell emelkednie az életen, távolságtartóan kell szemlélnie és értelmeznie a világot. Ez a felülemelkedés azonban elszakadást is jelent, ami fájdalmat okoz és magányossá teszi az embert.
Persze, nemcsak a művész zárja ki magát a polgári világból, de a polgári világ képviselői, a „vidáman tompult agyúak” se tűrik meg maguk közt a mélyre látó, gondolkodó embert.
Itt a vágy-és szeretetmotívumot a távolságtartás és a hidegség motívuma váltja fel, hiszen a művészben meg kell halnia az érző embernek ahhoz, hogy nagyot alkothasson: „Befellegzett a művésznek, mihelyt ember lesz és érezni kezd.”
Tonio számára „nincs a világon gyötrőbb probléma, mint a művész léte emberi kihatásában”. Mivel a művészlét kizárja az „élet” lehetőségét, kalandorsággá és átokká válik, beteges életidegenséget eredményez.
„Az Élet, mely a Szellem és a Művészet örök ellentéte – az nem mint a véres nagyság és szilaj szépség látomása jelenik meg előttünk, rendkívüliek előtt; hanem a normális, a tisztességes és szeretetre méltó a mi vágyaink birodalma, az Élet, a maga csábító banalitásában!”
A Lizavetával folytatott beszélgetés sorsfordító: Tonio kezd ráébredni, hogy ki ő valójában. Lizaveta észreveszi, hogy Tonio szereti a hétköznapiságot és az átlagos embereket, és „normális életre” vágyik, vagyis a lelke mélyén polgár, aki átokként éli meg saját művész-hajlamát. Így az ítéletet végül Lizaveta mondja ki tömören: „Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.”
Tonio Kröger eltévedt polgár, és ez az állapota végleges, hiszen hiába szeretne átlagos, szőke és kékszemű lenni, olyan, mint a többi ember, számára az átlagpolgár élete elérhetetlen. Hiába szeretne a szellem és a művészet hatalmától mentesen élni, ő művész, és nem tud más lenni, csak művész, nem tud másként élni, csak művészként.
Érzi, hogy meg kell találnia önmagát, valamiféle választ kell találnia a dilemmájára. Mély alkotói-emberi válságban van, de nem az volt a tévedés, hogy művész lett, hanem az a baj, hogy nem találja a számára üdvös szerepértelmezést. Nem találja azt az értelmes utat, amit járnia kell.
Így az 5. fejezetben közli Lizavetával, hogy Északra utazik, Dániába. Út közben azonban érinti majd szülővárosát is, a „kiindulópontot”.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Thomas Mann: Tonio Kröger (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>