Stéphane Mallarmé Tengeri szél című verse 1865 májusában keletkezett Tournonban. Mallarmé egyik főművén, a Heródiáson dolgozott ekkoriban, és komoly alkotói válságba került.

Az előző év novemberében született meg kislánya, akire a vers 8. sorában utal. Egyébként teljesen rendezett, kiegyensúlyozott magánélete volt, nem csatlakozott a korabeli bohém művészvilághoz. Sőt, kifejezetten otthon ülő emberként mindennél jobban szeretett „a családtól védett otthonban, öreg és kedves bútorok közt tartózkodni, a gyakran fehér papírlap felett” (részlet egy Verlaine-hez írt leveléből).

Vallásos szellemben nevelkedett és először hivatalnokként dolgozott, majd egyévi angliai tartózkodás után angol nyelvtanár lett francia vidéki városok középiskoláiban, végül pedig Párizsban (közben neves költővé is vált). Az 1880-as években maga köré gyűjtötte a korabeli költészet legjobbjait, a fiatal szimbolistákat.

Költészete Baudelaire és Poe kezdeményezéseit fejleszti tovább; teljes életműve mindössze egy vékonyka kötet. Lassan és nehezen alkotott, viszont legendás műgonddal csiszolgatta verseit.

Legtöbb verse homályos, bonyolult és nehezen érthető, mivel nem a nagyközönségnek írt, hanem a kiválasztott keveseknek. A Tengeri szél a korai versei közé tartozik, amelyek még érthetőek. 1866. május 12-én jelent meg a Jelenkori Parnasszusban.

Sokak szerint ez a vers az egyik legszebb alkotása, amely a tengeri utazás és az elvágyódás témáját dolgozza fel.

Tengeri szél

Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert, melynek szemünk a ráma,
sem – óh ti, éjszakák! – lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek! Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messzi partra!
konok, kemény remény keresve s búja rág,
vágyom a keszkenők utolsó búcsuját!
Futó árboc, vihar csalétke!… tán enyém is
hajótörésbe jut, talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan s sziget sohase lát…
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!

(Fordította: Illyés Gyula)

A vers műfaja dal, típusa értékszembesítő. Stílusa szimbolista, enyhe romantikus örökséggel. Hangulata fásult, kétségbeesett.

Témája az utazás, az ismeretlen utáni vágy baudelaire-i témája („Futnék! Csak innen el!”). Mallarmé saját szavaival: „A megmagyarázhatatlan vágy, mely olykor elfog minket, hogy elhagyjuk szeretteinket, és csak menjünk…” (részlet Mallarménak egy 1866. február 8-i leveléből).

A való világ idilli keretei (a régi kert, az alkotás intim meghittsége, a családi béke) elveszítik visszatartó erejüket, megsemmisíti őket a messzeség hívása, az útra kelés türelmetlen vágya. Lélekben a költő felszedi a horgonyt, mert szűzi, ismeretlen partok felé szeretne szállni cél nélkül, úttalan.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!