A reneszánsz esztétika

A fenti utánzáselv Arisztotelész miméziselméletén alapszik, csakhogy a reneszánsz kor nem az emberi erkölcs, hanem a természet utánzását állította a középpontba.

A művész tevékenységére gyakran a tükörmetaforát használták: a művész feladata tükröt tartani, de a tudata nem mechanikusan, hanem válogatva és értelmezve tükrözi vissza a valóságot.

Leonardo da Vinci is azt vallotta, hogy a festőnek a természet által létrehozott formák összes fajtáját le kell tudnia utánozni. Shakespeare Hamletje szerint pedig az a színészek feladata, hogy tükröt tartsanak a természetnek. Cervantes Don Quijote című regényének bevezető fejezetében is azt olvashatjuk, hogy az írónak a helyes utánzásra kell törekednie, és minél tökéletesebben utánoz, annál jobban sikerül a mű.

 

A reneszánsz (humanista) irodalom

Az irodalom tehát attól humanista, hogy követi az antik mintákat. A reneszánsz korának humanista irodalmát alapvetően jellemzi az imitáció (követés, utánzás). Az antik szemléletet követték, pl. a mitologikusságot, így az volt humanista író, akinél sok mitológiai utalás volt.

Erénynek tekintették, ha valaki minél több klasszikus idézetet vagy mitológiai utalást használt fel, ez az oka, hogy a reneszánsz korban írt versek hemzsegnek az antik utalásoktól.

Pogány istenekről és mitológiai hősökről is gyakran esik szó a reneszánsz irodalmi művekben.

A humanista irodalom egyik első nagy itáliai képviselője Petrarca volt.

 

A reneszánsz filozófia

A filozófia területén a középkorban még Arisztotelész volt a favorit, de a reneszánsz idején már Platónt is elismerték: virágzott az újplatonista filozófia.

A humanisták a Bizáncból Itáliába menekülő görög tudósok segítségével ismerték meg az antik görög filozófiát. Cosimo Medici Firenzében létrehozta a Platonikus Akadémiát, melynek vezetője, Marsiglio Ficino (1433-1499) maga is fordította Platónt, és megkísérelte a keresztény tanokkal is összeegyeztetni a platonizmust.

A reneszánsz filozófia szerint a szépség a tökéletesség szimbóluma. A legfőbb jó (Isten) mutatkozik meg a szépség által az érzéki világban.

A reneszánsz természetfilozófiára a püthagoreus gondolkodás hatott, miszerint a világ dolgai, eseményei matematikai összefüggésekre vezethetők vissza.

A humanista gondolkodást Giovanni Pico della Mirandola (1463-1494) itáliai filozófus foglalta össze Az emberi méltóságról című művében.

Híres reneszánsz gondolkodó volt a németalföldi Rotterdami Erasmus és az angol Mórus Tamás (Thomas More).

 

A reneszánsz társadalomfilozófia

A humanisták a történelmet (históriát) is tanulmányozták. Újra felfedezték az antik történetírók (Hérodotosz, Thuküdidész, Livius, Tacitus) munkáit. Ennek hatására átértelmeződött a történelem fogalma és kialakult az újkori társadalomfilozófia.

Ennek legsajátosabb szerzője a firenzei Niccoló Machiavelli (1469-1527), aki A fejedelem című könyv szerzője volt, mely a hatalom megszerzéséről és gyakorlásáról szól. Machiavelli azt fejtegeti, hogyan, milyen eszközökkel kell megtartani a hatalmat, és gyakorlati tanácsokat ad egyeduralkodóknak.

Könyvének lényege, hogy semmilyen erkölcsi aggályt nem szabad figyelembe venni: a cél szentesíti az eszközt. (Nem véletlenül vált Machiavelli neve az elvtelen politikus és a gátlástalan törtetés szimbólumává.)

Machiavelli szerint a politikát tisztán gyakorlati szempontból szabad megközelíteni, érzelmek és erkölcs nem játszhatnak szerepet benne.

A középkorban még, szemben a machiavellista felfogással, az a nézet uralkodott, hogy a király vagy más egyeduralkodó Istentől kapja a hatalmát, az uralkodása ettől lesz legitim (törvényes), mert isteni eredetű. Tetteivel a király saját lelkiismeretének és Istennek tartozik elszámolással, tehát volt bizonyos erkölcsi vetülete a hatalomgyakorlásnak.

Machiavelli szembehelyezkedik ezzel a középkori nézettel, és amit leír, az jól mutatja, hogy ebben a korszakban az erkölcsi normák leértékelődtek, a társadalom értékválságba jutott.

Voltak a korszaknak más társadalomfilozófusai is, akik Platón nyomán az ideális államot próbálták leírni, így születtek az utópiák (az utópia olyan társadalomelméleti elképzelés, amely az eszményi társadalmi berendezkedést mutatja be, s az adott korban megvalósíthatatlannak tűnik).

Híres reneszánsz utópiák Thomas More (1478-1535) Utópia és Tommaso Campanella (1568-1639) Napállam című művei.

 

A reneszánsz természettudomány

A középkor és a kora reneszánsz a tudományt még alárendelte a vallásnak: semmilyen tudományos felfedezés nem kapott hitelt, ami ellentmondott a vallási tanításoknak.

A reneszánsz kor legfontosabb újítása a tudomány terén az, hogy már nem próbálja összeegyeztetni a tudományosságot a hittel.

Az újkori természettudományos gondolkodás a 15. század végén és a 16. században jött létre.

Nikolausz Kopernikusz (1473-1543) lengyel csillagász szembefordult az addigi csillagászati hagyománnyal és az egyház által (is) hirdetett földközpontú (geocentrikus) világképpel, mivel az ő tudományos elképzelése szerint a bolygók a Nap körül keringenek.

Giordano Bruno (1548-1600) olasz természetfilozófus Kopernikusz felfedezésének hatására szakított az arisztotelészi zárt világképpel és azt állította helyette, hogy a világegyetem végtelen.

Galileo Galilei (1564-1642) olasz fizikus pedig felfedezte a szabadesés fizikai törvényét, és az elsők között épített mikroszkópot, később pedig a róla elnevezett távcsővel jelentős felfedezéseket tett.

Johannes Kepler (1571-1630) német csillagász számításokkal bizonyította be Kopernikusz felfedezését, így megszületett a napközpontú (heliocentrikus) világkép.

Ezeknek a felfedezéseknek az elismertetése nem ment simán, mert az egyházi dogmák még erősek voltak és sok támadás érte az új csillagászati rendszert a hit oldaláról.

A jegyzetnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!