A Kiskunság 1848 júniusában íródott Pesten, nem sokkal a szabadszállási választási kudarc előtt. Petőfi szülőföldjén, a Kiskunságban akart indulni a képviselőválasztáson, mert – mint választási beszédében írta – „bármily közel az ember szívéhez az egész haza, még közelebb áll az a hely a hazában, ahol született”.

A versben érezhető lelkiállapotból arra lehet következtetni, hogy a költő a felfokozott várakozás hangulatában volt: remélte, hogy képviselő lesz, és már azt is tudta, hogy gyermeke fog születni. Ezért Illyés Gyula véleménye, aki szerint a vers a kiábrándító választási vereség után született, nem megalapozott.

Szegedy-Maszák Mihály szerint a Kiskunság keletkezési körülményei azt igazolják, hogy Petőfi politikai meggondolásból fogott hozzá a megírásához: szülőföldje dicséretének szánta a verset, amelyet tulajdonképpen a választásra írt. Bár a Kiskunság nem politikai vers, a költő tájleíró és politikai versei között nincsen éles határvonal, és könnyen lehet, hogy a tájvers politikai indíttatásból született.

A Kiskunságnak két előzménye is van Petőfi szépírói műveiben: a János vitéz 5. része, amelyben a táj mozzanatait fogalmazta meg, és az Úti levelek 3. része, amelyben gyakorlatilag prózában írta meg azt, amit később a Kiskunság írásakor verses formába öntött.

A vers a költő életében nem jelent meg, feltehetőleg azért nem, mert a választás nem váltotta be Petőfi reményeit.

Kiskunság

Hova szívem, lelkem
Mindig mindenhonnan vissza-visszavágyott,
Ujra láttam végre születésem földét,
A szép Kiskunságot!
Bejártam a rónát,
Melyet átölel a Tisza-Duna karja,
S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét
Az anya, ugy tartja.

Itt vagyok megint a
Nagyvárosi élet örökös zajában,
Oh de képzeletem most is odalenn az
Alföld rónáján van;
Testi szemeimet
Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,
S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az
Alföldi vidékek.

Forró nyárközép van,
Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára
Mint a lángeső, oly égető özönnel
Ömlik a pusztára…
Puszta van körűlem,
Széles hosszu puszta, el is látok messze,
Egész odáig, hol a lehajló ég a
Földdel olvad össze.

Gazdag legelőkön
Visz az út keresztül; ott hever a gőböly,
Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most
A kövér mezőböl.
Cserény oldalánál
Szundikál a gulyás leterített subán,
Kutyái is lomhák, nem is pillantanak
Az útazó után.

Itten a lapályon
Egy ér nyúlik végig, meg se’ mozdul habja,
Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
Szárnyával megcsapja;
Szép fövény az alja,
Egészen lelátni sárga fenekére,
A lusta piócák s a futó bogarak
Tarka seregére.

Szélén a sötétzöld
Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,
Közbe hosszu orrát üti víz alá a
Gólyafiak anyja,
Nagyot nyel, és aztán
Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
A vízparton pedig töméntelen bíbic
Jajgat keservesen.

Amott egy nagy ágas
Áll szomorún, egykor kútágas lehetett,
Mellette a gödör, hanem már beomlott,
Be is gyepesedett;
Elmerengve nézi
Ez a kútágas a távol délibábot,
Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét
Már eleget látott.

Ott van a délibáb
A láthatár szélén… nem kapott egyebet,
Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt
Tartja a föld felett.
Emerre meg gyérül
A legelő, végre a nyoma is elvész,
Sárga homokdombok emelkednek, miket
Épít s dönt a szélvész.

Nagy sokára egy-egy
Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,
Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva
Komondor csavarog.
Tenger szántóföldek
Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza,
Lefelé hajlanak, kalászaikat a
Nehéz mag lehúzza.

A zöld búza között
Piros pipacsok és kék virágok nyilnak,
Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,
Mint egy vérző csillag.
Közeleg az este,
Megaranyosodnak a fehér fellegek,
Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk,
Mint egy tündérrege.

Végre ott a város,
Közepén a templom, nagy komoly tornyával,
Szanaszét a város végén a szélmalmok
Széles vitorlákkal.
Ugy szeretek állni
A szélmalmok előtt! elnézem ezeket,
Amint vitorlájok hányja, egyre hányja
A cigánykereket.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!