A Ha életében című vers 1845 elején születetett, s annak a versciklusnak egyik legszebb darabja, amely a 15 éves korában hirtelen elhunyt Csapó Etelka halála után született (Cipruslombok Etelke sírjáról).

Kis rövid, 8 soros dalról van szó, amelynek szépségét a második versszak adja:

Ha életében

Ha életében nem szerettem volna
A szőke fürtök kedves gyermekét:
Övé leendett életem, szerelmem,
Midőn halotti ágyon feküvék.

Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon!
Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.

Beney Zsuzsa szerint a vers a modern költészet előfutára is lehetne, mert már egy-egy meglepően modern, látomásos kép is felcsillan benne.

Különösen a 2. versszak utolsó 3 sorával érdemes foglalkozni, melyeknek szépsége visszasugárzik az őket megelőző sorokra:

Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.

Figyeljük meg ezt a selymes, fényes, a fehérség különböző árnyalataiban derengő képsort! A képek és a hangzás, a „h”, a „j” és az „l” hangzók lágysága mind a lebegés, a tünékeny látomás képzetét idézik fel. Ahogy a hajnali, valószínűtlenül világos, derengő égen fényes, fehér szárnyaival lassan felszáll egy hattyú. Ugyanilyen valószínűtlenül szép kép a téli rózsaszálon a hideg és mindig rejtélyes anyagú hó.

A lány fölött lengő halál képe mintegy fátyolba burkolja, a tünékeny szépség hálójába vonja bele a vers mondanivalóját, amelyet az első strófa fogalmaz meg: a költő annyira szépnek találja a halotti ágyon fekvő kislányt, hogy ha életében nem szerette volna, halálában akkor is beleszeretne.

És mi olyan modern ebben a versben? A szemlélet. Az, ahogyan a dolgok összefüggése megszakad benne, a széttöredezettség élménye. A 2. versszak képei egymás felett, egymástól elszakadtan lengenek, a hattyú, a téli rózsaszál és a fehér halál képe.

A halál úgy szakad el a halottól, mintha nem is a sorsa lenne, hanem láthatatlan, jelképes csillaga. Magát a halott lányt is virágszálnak látjuk. A „fehér halál” képe pedig lenyűgöző (nem arra utal, hogy fekete helyett fehér ruhában gyászoltak volna, hanem a szűzies, lányos fehérséget idézi fel).

Különös, de az ember inkább szépnek érzi ezt a verset, mint szomorúnak. Nem érződik benne a gyász fájdalma. Inkább a halál elsuhanását, egy megragadó kép bűvöletét érezzük ki, mint egy szerelmesét sirató költő lelkiállapotát.

Nem azért szép ez a verssor, mert Petőfi mély megrendülést, kínt, fájdalmat érzett Csapó Etelka halála felett: az irodalomtörténészek úgy sejtik, a költő nem volt szerelmes a lányba.

A verssor – „Lengett fölötte a fehér halál” – inkább egy káprázat, egy látomás, ami már túlságosan is szép, és éppen a szépségével árulja el, hogy Petőfit nem sújtotta nagyon le Etelka halála. Akit lesújt a halál ténye, az nem látja szépnek a holttestet. Érzelmi távolságtartás kell ahhoz, hogy egy halottat szépnek lássunk.

Ugyanakkor azt azért elhihetjük a költőnek, hogy abban a pillanatban, amikor észrevette a halálban a szépséget, szerelmesnek érezte magát. Azt hitte, hogy szerelmes, mert még nem tudta, milyen az igazi szerelem. Valójában csak a fiatalon bekövetkezett halál miatt érzett döbbenet és sajnálat hitette el vele, hogy szerelmes volt Etelkába.

A vers utolsó sora egy elvont, képzeletbeli kép, egy valóság feletti, szürreális álom. Beney Zsuzsa szerint ez a magyar költészet egyik legmodernebb verssora (annak ellenére, hogy a 19. század közepén íródott).