Ahogy olvassuk a verset, egyre ellenszenvesebbé válik a vers beszélője, a magyar nemes. Petőfi célja ezzel az, hogy az olvasó felismerje, mennyit ér az a társadalmi osztály, amely addig nemzetfenntartó erőként élt a köztudatban. Petőfi a nemességet nem nemzetfenntartó erőnek, hanem kíméletlen elnyomónak tartotta, a reformországgyűlések határozatait pedig kevesellte.

Azt, hogy milyennek kéne lennie a magyar nemesnek ideális esetben, nem mondja ki, de a versben rejlő fullánk alapja az, hogy az ideál és a valóság szemben áll egymással: a bemutatott karakterrel szemben ugyanis az olvasó lelkében megjelenik az eszményi, az ideális karakter, amely teljesen más.

A gúny az utolsó versszakban éri el a csúcspontját, addig ugyanis, bármilyen groteszkül is hangzott, amit a nemes elmondott, mégiscsak valóságos, tényekkel igazolható dolgokról volt szó. Itt azonban egy kisszerű látomás következik a halálról, a tétlen nemesi élet „jutalmáról”, amely szándékosan együgyűvé, szinte giccsessé teszi a befejezést:

Ősi joggal, ősi házban
Éltemet ha elpipáztam:
Mennybe visznek angyalok.
Én magyar nemes vagyok!

Ez az együgyű biedermeyer-idillre emlékeztető befejezés ad végső gúnyos értelmet a versnek, mivel ez az egyetlen pozitívum, amely a nemes szájából elhangzik, és még ez is csak egy gyermeteg képzelgés. A gúny azért itt a legerősebb, mert a nemes dicsekvése itt ér a tetőpontjára: a túlvilágon különleges jutalmat vár tehetetlen, tunya, csupa negatívumból álló életéért.

Petőfi szatírája azokat a nemeseket veszi célba, akik dologtalanok, tunyák és maradi szelleműek, ugyanakkor politikai hatalom van a kezükben. A vers tehát nem az egész nemesi osztálynak szól, nem az olyanoknak, mint báró Eötvös József vagy gróf Széchenyi István, hanem a Kiss Lajos-féléknek. (Egyébként maga Széchenyi is keserű gúnnyal pellengérezte ki az elmaradottságukra büszke, műveletlen kisnemeseket.)

A vers 8 négysoros strófából áll, mindegyiknek az utolsó sora a refrén („Én magyar nemes vagyok!”). A refrén szerepe az, hogy az olvasónak minduntalan eszébe juttassa, ki beszél a versben, ki az, aki így él, ki az, akinek ilyen a felfogása.

A versben egyetlen költői jelző, egyetlen hasonlat vagy különleges hangulatú szó sincsen, Petőfi mondatai rövidek, jól tagoltak, az élőbeszéd fordulatait idézik. A költőnek egyszerűen nincs szüksége költői eszközökre, a beszélt nyelvből merít.

Verselése szimultán: A magyar nemes az ütemhangsúlyos verselés szabályai szerint is ütemezhető, és időmértékes is, 8-8-7-7 szótagszámú trocheusokból áll. A trochaikus vers kitűnően alkalmas volt a dísztelen-puritán gondolatok hordozójának.

A magyar nemeshez hasonló tematikájúak pl. Petőfinek Nagykárolyban, A magyar nemzet, Palota és kunyhó című versei. A Pató Pál úr című Petőfi-vers pedig kifejezetten A magyar nemes témáját fejleszti tovább, Pató Pálban a költő a késlekedés, a „fontolva haladás” típusát rajzolja meg.

Petőfi azért ábrázolta ilyen sokszor és ennyi erővel a nemesség bűneit, hogy nyilvánvalóvá tegye: csak a néptől várható megújulás, csak a nép lehet a haza védoszlopa, hiszen a nemesek rozsdás kardja a fogason függ, ők nem fogják tudni megvédeni az országot, amint azt a nemesi bandériumok csúfos győri veresége is mutatja.

Petőfi másoknál sokkal kritikusabban szemlélte a kortárs valóságot. Ő nem egyszerűen csak bírál vagy javító szándékkal ostoroz, mint költő-elődei, hanem mérlegre teszi a nemességet és könnyűnek találja, ezért megsemmisítő ítéletet mond ki fölötte. Enyhítő körülményt sem ismer el, semmilyen jogcímen nem hajlandó feloldozni a nemességet bűnei alól.

Az ősi jogot is megkérdőjelezi: a múltbeli érdemeket nem ismeri el jogalapnak a jelenlegi nemesek henyéléséhez, ráadásul múltszemlélete is kritikusabb, szerinte a múlt dicsősége sem csupán az akkori nemesek érdeme. Így szakított Petőfi a beidegzett nemesi szemlélettel.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!