Meghatározó eleme az ellentétezés, amely általánosságban is jellemző Petőfi alkotásmódjára.

A verset nyitó „támadó” attitűd („Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott / Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?”) csak költői forma, ürügy arra, hogy Petőfi a barátságukról írjon és elemezhesse azt: külön Arany János, és külön saját oldaláról megközelítve.

Meghökkentő hangnemváltások jellemzik az indítást, amelyek folyton ellentétes képzeteket keltenek az olvasóban. A halál komoly, sőt, tragikus dolog, Petőfi mégis úgy ír róla, hogy tréfaként hat.

Valósággal felelősségre vonja barátját, amiért nem írt, s úgy záporoznak a változó hangulatú és hangvételű kérdések, hogy a címzett lélegzethez is alig juthatott. Petőfi a lehetséges okokat vizsgálja, amiért nem kapott hírt Aranytól: talán meghalt? vagy görcs húzza a kezét?

Ezekre a kérdésekre Petőfi egyenként meg is adja a választ a következőkben, mindegyikre más tónusban.

Az 1. kérdés: „Meghaltál-e?” A válasz:

Petőfi erre „belenyugvással” reagál: „Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír: / Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn, / Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad, / Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?” Ez olyan, mintha azt mondaná: dehogyis haltál te meg! Keressünk más okot hallgatásodra!

A 2. kérdés: „vagy a kezedet görcs bántja”?

Ez ugyebár Arany hallgatásának másik feltételezett oka, hogy görcs húzza a kezét.

A válasz Petőfi részéről egy atyai, kioktató hangon adott józan tanács: „Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj / Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.” Petőfi tehát az idősebb pózában tetszeleg, ez is a prózában írt levelek pajtási-csevegő báját idézi.

A 3. kérdés: „vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?”

Petőfi feltételezése szerint Arany hallgatásának harmadik lehetséges oka tehát az, hogy barátja elfelejtette őt.

Amikor ezt a kérdését válaszolja meg, a vers hangvétele megváltozik, komolyra fordul. Nem azért, mintha Petőfi úgy gondolná, rálelt a hallgatás valódi okára, hanem mert mély érzelmeket kavar fel benne a gondolat: „S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?”

Ez a sor, a 10. sor kilendíti a verset abból a harsány-vidám hangulatból, amely eddig jellemezte, Petőfi megilletődött hangra vált, a vers ünnepélyessé válik. Egy vallomás következik, és az olvasónak olyan érzése támad, hogy minden, amit a költő eddig leírt, csak azért került bele a versbe, hogy ezt a vallomást előkészítse.

Petőfi baráti érzelmeinek mélységéről és múlhatatlanságáról tesz vallomást Arany Jánosnak, méghozzá egy olyan metafora segítségével, amely a természetben a gigászi erővel létrehozott, s többé meg nem változtatható, szilárd, mozdíthatatlan állapotot jelképezi: „Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, / Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal / Vágtál életen át múlás nélkűli betűket”.

Ezzel szembeállítja azt a feltételezett lehetőséget, hogy Arany János baráti érzelmei nem ennyire erősek, s ezért Arany elfelejtette őt: „Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba, / Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?”

Tehát gránitszikla és acéllal vágás van az egyik oldalon, homok és karcolás a másikon. Petőfi ezekkel az ellentétes képekkel fejezi ki a két végletet, de kérdése természetesen költői kérdés, hiszen valójában teljesen biztos benne, hogy Arany nem felejtette őt el, és hogy baráti érzelmeik kölcsönösek („Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább, / Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.”)

Ezen a ponton visszatér az évődő-élcelődő hangnemhez, az ódai magasságból visszazuhanunk a prózai hétköznapok világába, a vers tempója lassul, hangja csendesül.

A 4. kérdés csak úgy általánosságban tudakolja, hogy „mi az ördög lelt?”

Ezt a kérdést már meg sem ismétli Petőfi az első háromra adott válaszok után, mert nincs rá szükség. Nyilvánvaló, hogy az eddigieket is csak azért írta, hogy vallomást tehessen baráti érzése tartósságáról.

Egyébként nagyon is jól tudja ő a választ: mindketten lusták írni, ő is meg Arany is, ezért szakadt meg hetekre a levelezés: „Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni”.

Itt zárul le az első szerkezeti egység, de a hangnem nem változik: továbbra is a humoros-tréfás, időnként komolyra forduló hang jellemző.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!