Pázmány Péter Prédikációk c. műve 1636-ban jelent meg Pozsonyban.

Történelmi háttér: a 17. században Magyarország súlyos helyzetben volt, ami a létbizonytalanság érzését váltotta ki a korabeli emberből. A „magyar romlásnak százada” a korszak, a török kiűzése csak a század végén történt meg, egészen addig a török elleni harc és a felekezeti megosztottság jellemezte az ország életét.

A hódoltsági területeken felmorzsolódott a katolikus egyházszervezet, Erdélyben a protestantizmus térnyerése figyelhető meg. A protestánsok és a katolikusok közti felekezeti harc egyre jobban kiéleződött, és a katolikus egyházban égető volt a paphiány is. A felekezeti ellentétek komoly hitvitákban csúcsosodtak ki.

Társadalmi háttér: A 13-16. században a polgárság harcot indított azért, hogy részesedni tudjon a hatalomból, de a társadalom uralkodó osztályává nem válhatott, mert ehhez a gazdasági feltételek még nem voltak meg.

A feudális rendszer elleni küzdelem azonban kiváltotta azt a hatást, hogy a pozícióikat veszélyben érző társadalmi erők ellentámadásba lendültek. Ennek eredményeként a 16. század végétől Európában újra megszilárdult a feudalizmus, és abszolút monarchiák jöttek létre (olyan rendszerek, amelyek az uralkodó korlátlan hatalmán alapulnak).

A reformáció, amely egy időre megingatta ugyan a katolikus egyház pozícióját, szintén kiváltotta a maga ellenmozgalmát, az ellenreformációt. A katolicizmus harcot indított híveinek visszaszerzéséért, és ezt a harcot egy új szerzetesrend, a jezsuiták (a Jézus Társaság tagjai) irányították.

Az egész korszak kultúrájának, a barokknak az ellenreformáció volt a forrása, mivel az ellenreformáció szervezői azzal bízták meg az építészeket, festőket és szobrászokat, hogy tegyék látványossá, monumentálissá a katolikus katedrálisokat. A cél az volt, hogy a templomba belépő ember érzékelje a ragyogást, a pompát, az ünnepélyességet és lenyűgözze az élmény.

Rájöttek ugyanis, hogy a néptömegek meggyőzését nem a terjeszteni kívánt hittételek magyarázatával kell kezdeni, hanem az érzékek és az érzelmek mozgósításával. A teológiai eszmék nem érthetőek mindenki számára, de ha ezeket átviszik egy olyan síkra, amit mindenki megért, akkor könnyebben lehet hatni az emberekre.

Tudták, hogy a barokk művészet által közvetített patetikus, túlvilági, misztikus légkör áhítattal tölti el a híveket, ami megkönnyíti számukra a teológiai tételek elfogadását is.

Annak ellenére, hogy a barokk korstílus az ellenreformációból nőtt ki, később a protestáns fejedelmek, főurak és polgárok is csatlakoztak hozzá, mert így tudták gazdagságukat, hatalmukat és műveltségüket megcsillogtatni.

Irodalomtörténeti háttér: mivel a reformáció következtében fellángoltak a hitviták, és a katolikus egyház élethalálharcot vívott az eretnekekkel, fontossá vált a tömegek meggyőzése.

Ahhoz, hogy mondanivalóját el tudja hitetni az emberekkel, az egyháznak két dologra volt szüksége: egyrészt kiváló szónokokra, másrészt olyan üzenetre a hívek irányába, amely a tanulatlanok számára is könnyen érthető. Fontossá vált a mondanivaló tartalma, a gyakran nehezen érthető vagy a józan észnek nagyon is ellentmondó vallásos tételek világos, közérthető megfogalmazása.

Ám a katolikus papok és szerzetesek közül kevesen voltak alkalmasak arra, hogy érthetővé tegyék a nép számára az egyház üzenetét. Ezért gondoskodni kellett arról, hogy legyenek előre megfogalmazott beszédek, amelyeket a papok mintaként felhasználhatnak. Így elengedhetetlenné vált olyan beszédminta-gyűjtemények írása, amelyeket a papok kezébe lehet adni.

Hatalmas terjedelmű, latin nyelvű prédikációskötetek jöttek létre ezúton, amelyek írásakor már kifejezetten szem előtt tartották azt, hogy a tömegeknek anyanyelven kell majd tolmácsolni a beszédek tartalmát, és tekintetbe vették a tömegek ízlését is, valamint az őket érdeklő, időszerű problémákat.

Egész Európában megnőtt a retorikai (szónoklattani) ismeretek iránti igény, s a 16. század második felétől kezdve az egész barokk korszakon át nagy volt a hitszónoklat jelentősége, amely részben beszélt, részben írott formában volt jelen.

A szónoki mesterség szabályai már az ókorban kialakultak (a görög kultúrában), s az ékesszólás tudományát már Arisztotelész is önálló tudománynak tekintette. Ám a szónoklattan (retorika) jelentősége általában olyan korszakokban nőtt meg, amikor a társadalom szélesebb rétegeit érintő eszmék álltak egymással szemben, mert ilyenkor viták zajlottak, melyek során fontos volt a jó szónoki teljesítmény.

Ilyen korszak volt a reformáció és az ellenreformáció kora is, amikor a reformátorok is és a katolikusok is szellemi térnyerésre törekedtek, ami nem ment a társadalmi kommunikációra való odafigyelés nélkül.

A protestantizmus megjelenése nagyban hozzájárult a prédikáció mint műfaj fejlődéséhez, hiszen mindkét felet arra kényszerítette, hogy gondolataikat tudományosan, logikusan, érhetően és vonzóan adják elő. Az is fontos volt, hogy érveiket minél jobban alá tudják támasztani a Szentírás, a szentatyák és más egyházi tekintélyek (teológiai doktorok, katolikus részről pápák, zsinatok) tanításaival.

Ez gyakorlati változásokat jelentett. A protestantizmus elsősorban a szentségek oldaláról támadta a katolikus tanítást, és a szentségekkel ellentétben különleges figyelmet fordított az igehirdetésre. A protestáns istentisztelet lényege az igehirdetés lett, míg a katolikusoknál a prédikáció teljesen különvált a liturgiától, a beszédek a misék között, előtt vagy után hangzottak el.

A katolikus igehirdetés dogmatikus-hitvédelmi jellegű volt, s a szónoklatok ennek megfelelően átalakultak. A jezsuiták szónoki igényességgel megalkotott, esztétikailag is értékes prédikációival szemben korábban 3 követelményt támasztottak: 1. téríteni (movere), 2. tanítani (docere) és 3. gyönyörködtetni (delectare). Most, a hitviták korában ebből a háromból a tanítás vált a leghangsúlyosabbá. Míg azelőtt hatni akartak az érzelmekre is, most a legfontosabb cél az ellenfél nézeteinek megcáfolása lett.

A korabeli irodalom meghatározó művei tehát a hitviták (a katolikus és a protestáns teológusok egymás elleni küzdelme) kapcsán jöttek létre. E művek főként vitairatok és a szertartások során tartott prédikációk voltak (a papok főleg az igehirdetések során fejtették ki nézeteiket). A barokk korban a már amúgy is színvonalas magyar prédikáció a legmagasabb minőségi szintre emelkedett.

Ebben a közegben lépett színre Pázmány Péter, a magyar ellenreformáció egyik vezéregyénisége és a magyar katolikus prédikáció mindmáig legkiemelkedőbb alakja.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!