112. levél (elemzés)

A 112. levél levélgyűjtemény leghíresebb darabja, II. Rákóczi Ferenc haláláról szól. Történelmi dokumentumnak is tekinthető.

A megszólítás nélküli levélkezdés érzékelteti a levélíró megrendültségét. Hangnem: a gyász alaphangja. Áhítatos, szinte vallásosan ünnepélyes. Fájdalom árad belőle.

Idővezetés: visszatekintő (retrospektív).

Az elbeszélő először a halál tényét közli. Rákóczi haldoklása a nagyhét napjaira esett, virágvasárnaptól (a húsvétot megelőző vasárnaptól) nagypéntekig tartott. Nagypénteken halt meg, aminek Mikes jelképes jelentőséget tulajdonít.

A haláleset jelentőségét kiemeli azzal, hogy bevonja a húsvéti ünnepkörbe. A mennyei atya és a földi atya párhuzamba állításával egymásra vonatkoztatja Jézus és Rákóczi halálát. Ezáltal metaforikus jelentéssel telítődik a fejdelem krisztusi megváltást és mártíromságot felidéző sorsa, ill. a száműzöttek sorsa, melyben a bujdosás és az árvaság motívuma dominál. Ez az árvaság a földi létre általában is értelmezhető.

Az első bekezdés középső része halotti beszédként is olvasható, mivel nyelvi fordulatai, mondatszerkezetei a halotti prédikációk jellegzetes gondolatalakzatait (párhuzam, ellentét, ismétlés) és beszédmódját idézik (pl. „Hullassuk bővséggel könyveinket”; „szenvedései után a mennyei lakodalomban vitte”).

A fejedelem utolsó napjairól a levél második részében olvashatunk. Kirajzolódik belőle Rákóczi alakja, személyisége, pl. figyelemre méltó az önfegyelme (utolsó napjaiban, betegen is betartotta a házirendet).

Mikes részletesen leírja, hogyan halt meg a fejdelem. Az előző hónap, tehát március vége óta egyre nagyobb bágyadtság vett erőt rajta, de mindent ugyanúgy csinált, mint rendesen. Gyengesége ellenére az esztergájában dolgozott április elsejéig, amikor is nagy hideg volt, meghűlt, és ettől még gyengébb lett.

Másnap kicsit jobban volt, de virágvasárnap a gyengeség miatt már nem tudott templomba menni, hanem egy közeli házból hallgatta a misét. A mise után a pap odavitte neki a szentelt ágat. Rákóczi térden állva vette el a kezéből, s azt mondta, több ágat talán már nem fog magához venni.

Hétfőn jobban volt, kedden is, még a dohányt is megkívánta. Mindenki csodálatára semmit el nem mulasztott a napirendben, és azt sem engedte, hogy őmiatta a többiek valamit elmulasszanak.

Szerdán délután gyengeség fogta el és mindig csak aludt. Mikes kérdésére mindig azt felelte, hogy semmi fájdalmat nem érez.

Csütörtökön már igen közel volt a vég, ezért „az urat magához vette nagy buzgósággal” (azaz meggyónt). Este már nehezen lehetett csak megérteni, hogy amikor beszél, mit mond. Emberei mind mellette vannak, s a pap megkérdezi, akarja-e felvenni az utolsó kenetet. Rákóczi intett, hogy akarja. Ezután feladták neki az utolsó kenetet, és a pap szép intéseket mondott neki és vigasztalta, de a fejedelem felelni már nem tudott semmire, bár magánál volt és értett mindent. Szeméből könny hullt.

Péntekre virradóra hajnali 3 órakor adta vissza lelkét Istennek: örökre elaludt. Mikes szerint „úgy holt meg, mint egy gyermek”.

Az emigrációban élő kurucoknak nemcsak a gyász fájdalmát kellett elviselniük. Nemcsak fejedelmüket veszítették el, hanem hazájukat is, így Rákóczi halála fokozta a számkivetettség, az árvaság érzését. A fejedelem magukra hagyta őket „ezen az idegen földön”, ahol otthontalanok (mert hiába élnek Rodostóban hosszú ideje, idegennek érzik magukat ott). Ezért még jobban siratják a halottat.

A levél befejezésében egybemosódik a politikai és az életbeli számkivetettség tudata. Még erősebb lett bennük a honvágy, mind földi hazájuk, Magyarország, mind az égi, mennyei otthon után. A levelet az árvaság, a siratás motívuma foglalja keretbe.

II: Rákóczi Ferenc az utolsó percig megtartotta a rendet, amelyben élt, és fejedelemhez méltóan halt meg: egyszerűen, de nemesen. Hívei nemcsak a politikust, a fejedelmet, hanem az embert, a nemes erkölcsi tartású embert is tisztelték benne.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!