Értelmezés: attól kezdve, hogy útnak indul, Don Quijote életre-halálra szóló szerepet játszik: mivel kitalálja, hogy ő lovag, a környezetében levő dolgokat is csak olyan dolgoknak hajlandó látni, amelyek egy lovagregényben előfordulnak. Úgy mozog a fantáziája teremtette világban, mint más a hétköznapi valóságban.

Fantáziavilága a lovagregényekben olvasható események és eszmények folyamatos újraalkotása. Tetteivel a lovagregényekben olvasott tetteket másolja (pl. az új dárda készítésekor Diego Pérez de Vargas története nyomán).

Beszédét is a lovagi erkölcs normáihoz igazítja (a lovagkor szabályait követi abban, hogy miről beszél, miről nem: „ha a fájdalom miatt nem panaszkodom, ennek az az oka, hogy a kóbor lovagoknak tilos bármely sebesülésük miatt panaszkodniok, még ha a belök fordulna is ki”).

Don Quijote őrültsége nem a sors által rámért csapás, hanem egy olyan magatartásforma, amelyet saját maga választott önmaga számára, és amelyet önszántából követ. Őrültségének alapja a külvilág és saját belső világa közti ellentmondás. A főhős megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy gyakran végez önelemzést, ill. követi a független, reneszánsz szellem cselekvési mintáit.

Don Quijote újra és újra kénytelen megtapasztalni a vágy és a valóság közti ellentétet, amelyet ésszerűtlen és groteszk élethelyzetekbe menekülve él meg. A lovagvilág utáni vágy arra készteti, hogy a lovagkorra jellemző magatartásformát, jellemet (emberideált) és beszédstílust sajátítsa el. Ezzel azonban egyedül van, környezete marad olyan, amilyen volt, így ő hiába jobb, nemesebb, fennköltebb stb., végül is ő válik nevetségessé. Ez a tény azt üzeni, hogy az embernek ahhoz a korhoz kell igazodnia, amelyben él.

Don Quijote megbetegedése, amely a kijózanodása után következik be, szimbolikusnak tekinthető. Azt jelképezi, hogy a főhős képtelen élni saját korának értékvesztett miliőjében. Így karaktere a mű legvégén komikus figurából tragikus figurává alakul: halálával az általa képviselt értékek is elpusztulnak.

A regény pontos társadalomrajzot is ad. Két világot állít szembe egymással: az egyik a nép országa, az elszegényedett, de munkakedvvel telített Spanyolország, a másik a feudális erők országa, akik magukat a lovagregények alakjaiban idealizálják.

Cervantes a korabeli spanyol élet átfogó képét adja azzal, hogy közel hatszáz szereplőt mozgat. A társadalom rétegei közül legnagyobb gonddal és szeretetettel a nép életét rajzolja meg, részletesen és életszerűen, reálisan ábrázolja világukat.

Világkép: a regény két világot, két értékrendet helyez egymás mellé:

• a lovagregények letűnt világa
• a jelen realitása (a lovagi eszményeken kívüli világ)

Az elbeszélő nem foglal állást egyik mellett sem. Nem minősíti őket, egyiket se tekinti jobbnak vagy rosszabbnak a másiknál. Sőt, mindkét világot és mindkét nézőpontot érvényesnek tartja.

Tehát a regényben megjelenő világok és értékek viszonylagosak, ezt a nézetét Cervantes többek között a humor által is érzékelteti. Az értékek és igazságok nyitottsága, viszonylagossága az olvasót is aktivitásra készteti, bevonva őt a jelentésteremtés folyamatába. Cervantes állásfoglalásra ösztönöz minket.

Miközben az olvasó nevet Don Quijote furcsa kalandjain, van alkalma összehasonlítani a főhős álomvilágát azzal a reális, hétköznapi, „kalandmentes” világgal, amelyben Don Quijote környezete él, vagy akár a saját világával, saját mindennapi életének realitásával.

Üzenet: Cervantes a maradiságot ítéli el Don Quijote alakján keresztül. A főhős egy visszavonhatatlanul elmúlt korszakot akar életre kelteni. A lovagkor és a feudalizmus fogalmaival gondolkodik a bontakozó kapitalizmus korában. Nem veszi tudomásul, hogy a világ a lovagkor óta megváltozott, és nem lehet benne egy letűnt korszak szokásai, eszményei szerint élni. Aki ezt teszi, nevetségessé válik.

Fogadtatás: a regénynek nagy sikere volt, népszerűsége már Cervantes korában magasra ívelt, ezrek és ezrek olvasták (a könyvnyomtatás elterjedésének köszönhetőnek széles tömegekhez eljutott). Még a szerző életében lefordították németre, franciára és angolra.

Jelentősége: Cervantes saját korának és szereplőinek ábrázolásával megteremtette az európai realista regény formáját.

A Don Quijote az első mű a világirodalomban, amely a főhős lelkének ábrázolására törekszik és felveti a valóság és a képzelet konfliktusát.

Utóélete: a Don Quijote hatalmas nagy hatással volt a későbbi korok művészetére, irodalmára, melyek kedvelt forrásként tekintettek rá. Jelentősége napjainkig töretlen, ezt sok irodalmi-művészeti utalás jelzi.

A magyar irodalomban a kóbor lovag alakja megjelenik Arany János Toldi estéje című elbeszélő költeményében is, de különösen Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma c. regénye tükrözi a Don Quijote hatását (a mű főhőse, Pongrácz gróf alakja a „magyar Don Quijote”-ként vált ismertté).

Cervantes regénye teljesen beépült a kulturális köztudatba. Népszerűségét az is mutatja, hogy számtalan feldolgozása született (rajzfilm, film és színdarab is készült belőle). Egyik legismertebb filmfeldolgozása az 1972-es La Mancha lovagja című amerikai-olasz zenés kalandfilm (musical) Peter O’Toole és Sophia Loren főszereplésével.