Cselekményvezetés: lineáris, az elbeszélt események időrendben követik egymást.

Elbeszélői nézőpont: a mű a legtöbb rokonszenvvel és részletezéssel a nép életével foglalkozik, ugyanakkor az író elnéző derűvel meséli el a főhős kalandjait is. Bár ironikus távolságtartással szemléli Don Quijotét, rokonszenvesnek találja lelki nemességét, idealizmusát. Így aztán egyszerre láttatja a főhőst komikusnak és szeretetreméltónak.

Kifejezőeszközök:

• öntükröző alakzat (cél: a megalkotottság hangsúlyozása) – a regény második része önmagára utal (a 2. rész elején Don Quijote értesül arról, hogy könyvet írtak róla, és hőstetteinek híre nyomtatásban járja a világot. Később azt is megtudja, hogy a róla írt könyvnek már a 2. része is elkészült. Don Quijote és Sancho Panza hosszabb beszélgetést is folytat erről a könyvről a bakkalaureus Sansón Carrascóval a 3. fejezetben). – Úgy tűnik, a könyvben levő kalandok megelőzik az „életet”, hiszen a benne leírtak „még csak most mennek végbe”. Azt is megtudjuk, hogy a Don Quijotéről írt regény 12 ezernél is több példányban forog közkézen, már Antwerpenben is nyomtatják, és népszerűsége leírhatatlan („a gyermekek kezükbe veszik, az ifjak olvassák, a férfiak értik, s az öregek magasztalják”).

A főhős és hűséges fegyverhordozója tudatában vannak annak, hogy szereplők egy regényben, és hogy saját világukon túl egy regényvilágban is mozognak. Az olvasó pedig érti, hogy a regényvilágon túl van egy másik regényvilág is (az általa olvasott regényben is van egy regény Don Quijote történetéről). Ez még jobban kihangsúlyozza a fikcionalitást, a főhős és a történet megalkotott, irodalmi voltát.

Don Quijote és Sancho Panza tudják, hogy az emberek beszélnek, hallanak, olvasnak róluk és véleményt formálnak a tetteikről. Sőt, Don Quijote önmagát mint regényhőst valamint a tetteiről szóló regényt mint történetet összeméri az irodalmi hagyománnyal: „teljesen fölösleges, hogy az olyan eseményeket is megírják, melyek a történet igazságán sem így, sem úgy nem változtatnak, kiváltképpen fölösleges pedig akkor, ha említésük a munka hősének rovására történik. Aeneas bizonyára nem volt olyan kegyes, amilyennek Vergilius festi, sem Ulysses olyan okos, amilyennek Homérosz rajzolja”.

Don Quijote még előfeltevésekkel is él a róla szóló történettel kapcsolatban, vagy kritikával illeti a kalandok lejegyzőjének elbeszélői művészetét: „Akkor azt mondom – szólt Don Quijote –, hogy az én történetem írója nem volt tudós, hanem valami tudatlan fecsegő, meggondolatlanul s minden avatottság nélkül fogott az íráshoz, maga sem tudta előre, mi lesz belőle.”

• hitelesítés (ami csak látszólagos, Cervantes valójában a fikcionalitást erősíti ezzel is) – a 2. részben egyre több utalás történik arra, hogy Don Quijote történetét egy Cide Hamete Benengeli nevű arab történész (kitalált alak) foglalta írásba. Az olvasó azonban nem az ő szövegével találkozik, mert a szöveg közreadója lefordíttatta spanyolra az arab szöveget egy spanyolul jól beszélő mórral (aki szintén kitalált alak).

Az elbeszélő tehát többszörösen eltávolítja magától a történetet. Úgy tűnik, mintha az arab történetíróra és a spanyol fordítóra való hivatkozással az lenne a célja, hogy saját elbeszélői hitelességét igazolja. Ennek azonban ellentmond az, hogy Cervantes nemcsak a főhőst és a történetet, hanem a történetmondót is a képzelet, a fikció, az irodalom világába utalja.

Hiszen a 2. rész 3. fejezetében arról ír, hogy Don Quijoténak kedvét szegte az, hogy Cide Hamete Benengeli egy mór, mivel a mórok nem szavahihetők: „ama Cide név tanúsága szerint mór ember írta, a móroktól pedig nem lehet soha igazmondást várni, mert valahány van, mind álnok, hazug és világcsaló”.

A regény zárlatában pedig Cide Hamete Benengeli a következőket írja: „Don Quijote csupán számomra jött a világra, s én az ő számára; ő tudott cselekedni, én meg írni.”

Cervantes ezzel is a megalkotottságot hangsúlyozza. Arra mutat rá, hogy ebben a regényben minden kitaláció, minden fikció. Nemcsak a főhős személye és az elbeszélt történet fikció, hanem maga az elbeszélő is fiktív, az elbeszélői szerep is csak egy kitalált és megformált szerep, még az se valódi.

Nyelvezet: könnyed, egyszerűségre törekvő.

Nyelvi eszközök: Cervantes a letűnt lovagi világ nyelvi eszközeivel, stílusával szembeállítja saját korának nyelvhasználatát. Don Quijote hangsúlyozottan a lovagi etikára épülő stílusban beszél, ezzel szemben Sancho Panza, az egyszerű paraszt a nép nyelvét használja, amely kívül esik az irodalmi hagyományokon.

Esztétikai minőség: megtalálható benne egyszerre tragikum és komikum. Tragikomikus összeütközések történnek Don Quijote eszméi és a valóság között. Kalandjai komikus, burleszkszerű végjelenetbe torkollnak.

Humor forrásává válik a tartalom és a stílus közti széttartás: Don Quijote emelkedett beszédstílusa ellentétben áll kalandjai kisszerűségével. Ezáltal válik a regény paródiává, valamint mulatságossá.

(A humor nem elutasító, hanem megengedő esztétikai minőség, azaz jóakarattal tekint a nevetségessé tett jellemvonásokra, körülményekre. A humorral ábrázolt ember esendősége mellett értékes is, nevetségessége mellett szeretetreméltó is. A humorban nincs gúny, lenézés, elutasító vagy megalázó jelleg.)

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!