A Számadás-ciklus egy hét szonettből álló versfüzér, amely 1933-ban keletkezett. Abban az évben, melynek nyarán jelentkeztek Kosztolányi betegségének első tünetei. Tudta, hogy a baja gyógyíthatatlan (ínydaganata volt) és azzal a gondolattal kellett együtt élnie évekig, hogy meg fog halni.

Költészete Az 1930-as években mélyült el, ekkor érett klasszikussá. Legnagyobb versei, amelyek elérik Ady és Babits művészetének színvonalát, a Számadás című kötetében jelentek meg 1935-ben. A kötet központi témája a halál, illetve a halállal szembeni elfogadható magatartás kialakítása. A halállal előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie, az elmúlás tényével mindenkinek egyedül kell megbirkóznia.

Kosztolányi legjobb versei azt az élményt jelenítik meg, hogy meg fog halni. Mindaz, ami ő, a gondolatai, az érzései, és minden, amit az élete tartalmaz, örökre megsemmisül. Mivel a túlvilágban nem hitt, úgy érezte, a halállal az elgondolhatatlan, elképzelhetetlen ismeretlenbe zuhan (de nem ateista volt, hanem agnoszitus).

Megfigyelhető Kosztolányi költészetének klasszicizálódása: a régies formák, lüktetések jönnek elő (az élete vége felé minden költőnél tapasztalható klasszicizálódás, még Adynál is). Idővel megérik az ember, visszafogottabbá válik, beleillik a nagy egészbe. El kell fogadni, hogy telik az idő. Tudomásul kell venni az öregedést és el kell fogadni az életet. Nagy érték, ha valaki el tudja fogadni a saját életét, azt, ami neki jutott, és visszatetsző, ha valaki nem a korának megfelelően él.

A Számadás-ciklus a Számadás kötet címadó darabja, amely a kötet elején, vagyis kiemelt pozícióban helyezkedik el. A kötet versei úgy vannak elrendezve, hogy egy folyamatot mutassanak be: azt ábrázolják, ahogy a költő felülemelkedett a szenvedéseken. Szinte hiánytalanul visszatérnek benne Kosztolányi lírájának ismétlődő témái és motívumai (életvágy, életszeretet, öröm, szerelem, elmúlás, halál). A költőnek pesszimista, individualista világképe volt és önmagát elemezte a versekben.

A Számadás versciklus egy nagy visszatekintés, számbavétel, mérlegkészítés, összegzés és lezárás. A végső számadásra rákényszerülő Kosztolányi fegyelmezetten szembenézett önmagával, önnön sorsával.

 

 

Számadás

1

Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,
nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –
boldog akartál lenni és hiába,
hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan,

inkább egészen és kínzó-csigába,
mint félig így, alkudva oktalan,
ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába,
vagytok ti itt a földgolyón sokan.

Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve,
templomba, kórházakba, börtönökbe
lassan vonul a roppant karaván,

siess te is oda, igaz körödbe
s – égő kanóc – lobogj velük örökre
elégedetlenség szent olaján.

2

Nem vagy magad – jobb néked erre, hidd el,
sok furcsa ember néz bámulva rád,
nem üdvözöl téged, nem istenít fel,
nem göngyöli a lelkét sem alád,

csak rád tekint fásulva, tompa hittel,
rokon közönnyel, s néha kezet ád,
de ha ezekkel a testvéreiddel
élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.

Családtalanok óriási családja,
mely a többség törvényét túlkiáltja,
komor kisebbség, szívós és kemény,

elégedettek hangos lelki vádja,
íratlan, láthatatlan bírói tábla,
örök, hatalmas ellenvélemény.

3

Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,
sosem kimélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,

nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé,

s ne a törtet tekintsd és csonka részét,
de az egész nem-osztható egészét:
ki senkié sem, az mindenkié.

4

Ki adna másképp inni a betegnek,
ha nem mi, kik álmatlanul ülünk,
támadna hívő, vértanú, eretnek,
ki egy rögeszmén részegülve csüng,

látnák-e a vénlányt, kit félrevetnek,
ki sírna, ha nem hallaná fülünk,
s élnének-e ők is, kiket szeretnek,
mi lenne a világ minélkülünk?

Mi lenne máskép a világ s ki lenne
az állatok irgalmas társa benne,
ki lenne hűség és mi lenne ír,

s ki lenne az, ki száguld éjjelente
a lámpa fényénél a végtelenbe,
csodák között s Nirvána-ködben ír?

5

Borús e táj. Borzaszt a forradalmár,
kinek a falba koppan szelleme,
s fia holttestén az anya, ki barbár
jaját okádja – iszonyú zene –,

aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már,
hol tiltakozhatsz és hogy ellene?
de hát hova mehetnél? mit akarnál?
mi érdekelne még, mi kellene?

Sok pénz talán? kenyér zsíros karéja?
egy mozicsillag rossz szalag-paréja?
vagy gépkocsi? kaland? mily nyomorék,

pezsgős ricsaj? cicázó, éji réja?
az ócska élet mily rongy kabaréja,
melytől a fő zúg és a gyomor ég?

6

No lásd, maradj, árvák között az árva,
maradj közöttük, állj meg végre itt,
nem kérve semmit és semmit se várva:
ezek a te igaz testvéreid,

idézd fel őket dolgozószobádba,
adj villamosabb életet nekik,
s ha majd megéled a sok néma lárva,
a te szavad ők még megérthetik.

Megértenek téged s őket megérted,
kiket sirattál, sírni fognak érted,
hisz végzetük egy nékik és nekünk,

kik eldobáltunk minden harci vértet,
nem veszhetünk el, minket kard se sérthet,
nincs semmi sem, amit elveszthetünk.

7

Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,
bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár,

és félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.

Hazája ház, barátja az erős,
hitvány rokonja az ki ismerős,
határa kertfal, tyúkól, pincegátor,

de a boldogtalan tanyája sátor,
zászlója felleg, ő, csak ő a bátor
s a jó, csak a boldogtalan a hős.

 

A Számadás típusa szerint létösszegző vers. A töprengő, vitázó ember megoldáskeresését közvetíti, aki megvet minden önámítást. A számvetés jelleget legjobban az első és az utolsó vers önmegszólítása demonstrálja.

A beszélő szembenéz saját életével, számot vet önmagával, keresi a helyét a világban és az irodalomban. A halál előtti helyzet váltja ki belőle azt az igényt, hogy rákérdezzen az élet értelmére. De valójában nem általánosságban az élet értelme foglalkoztatja, hanem a saját egyéni életének az értéke.

A Számadás versfüzér műformája szonett, amely szigorú szabályokkal rendelkező, több évszázados műforma. A szonett 14 sorból áll, jambikus lejtésű, 2 négy-és 2 háromsoros egységre bomlik. Petrarca és Shakespeare voltak a szonett meghatározó művelői, akik kialakították a maguk külön szonettformáját.

Ugyanakkor a versciklus egyetlen nagy drámai monológ is. A lírai én megszólítja önmagát: vitában áll önmaga másik énjével, aki a boldogság, a megelégedettség illúziójában él. A megszólításos, felszólításos forma drámai jelleget ad a A Számadás darabjainak.

Hangulatilag rendkívül intenzív, indulatos, zaklatott, érzelmileg telített versciklusról van szó.

Modalitását a kérdő mondatok egyeduralma jellemzi a 4. és az 5. egységben. Sok a két-három szavas rövid és hiányos mondat.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!