A cím témajelölő, egy jelzős szerkezet. A jelző, Tápé egy Szeged közeli falu, a jelzett szó, a lakodalom rövid formája (lagzi), az emberi élet egyik legjelentősebb rituális eseménye. A házasság kezdetét jelentő lakodalom fordulópont az emberi életben és életszimbólum is: a felnőtté válás, az újrakezdés és a termékenység jelképe.

A vers világa azonban ellentétes ennek a szimbólumnak a jelentésével, azaz Juhász Gyula felülírja a hagyományos jelentést. A cím alapján az olvasó egész mást vár, mint amit a vers világa közvetít.

A vershelyzet szerint egy szemlélődő-elmélkedő lírai én ábrázolja nekünk tényszerűen a parasztság világát. A vers egész szövegét szentenciaszerűség jellemzi.

A vers alaphangulatát megadó verskezdő első tagmondat („Brummog a bőgő”) anaforás szerkezetben visszatér a 2. és a 4. versszakban is, ahol szintén a sor elején ismétlődik. A bőgő furcsa, oda nem illő hangjára maga a szöveg is reflektál („jaj, be furcsa hang”).

A beszélő a külső környezetet is (díszletezés) nagyon disszonánsnak mutatja be (kutyák, varjúraj, Hold, éjszaka). Mindez egyfajta széttartást eredményez: poétikailag mást kapunk, mint ami a lakodalomról elsőre eszünkbe jut. Hagyományosan a lagzi egy vidám ünnep, ehhez képest a vers hangulata inkább temetést idéz fel.

A Tápai lagzi 3 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1-2. versszak) témája maga a lakodalom és a paraszti sors bemutatása.

Disszonáns, nyers, durva hangok uralkodnak, pl. „Brummog a bőgő” (amiben a „b”-alliteráció komorságot sugall, azonkívül a bőgő mély, reszelős hangja nem illik egy vidám eseményhez), repedt harang kondul, kutyák vonyítanak, varjúraj károg. Ezek a durva, fülsértő, már-már groteszk hangok komorságot, kiábrándultságot sugallnak és misztikus, babonás légkört teremtenek.

Hiába tartanak lagzit, itt nincs vidámság, hejehujázó jókedv. Az esküvő nem örömünnep, hanem szükségszerű esemény: eldurvult emberek nehéz életének egy állomása. A költő egyetlen mondattal utal a nászra: „asszony lett a lány”, amiben van valami szomorú, sivár, nyomasztó jelleg. Azt sugallja, hogy a nászéjszaka se lehetett túl vidám vagy élvezetes. Az egész kopár, dísztelen, puritán, lélekölő.

Utána máris a jövő képeit villantja fel, a boldogtalan házaséletbe kapunk bepillantást. A házasság is gyötrelmes, hiszen csak kemény munkából áll („izzadnak reggeltől estelig”). A férfiak a gondjaik elől italozásba menekülnek (önpusztítás) és verik a feleségüket (durvaság, ami a tehetetlenség érzéséből és a boldogtalanságból fakad), így az asszonyok sorsa is keserves.

A 2. egység (3. versszak) téli képet mutat, amely szintén lehangoló. A mozdulatlan csönd az élet egyhangúságát, monotonitását, színtelenségét érzékelteti. Minden nyomasztó, a vágyak és remények elpusztultak, a légkör sötét és kietlen.

Az embereket az állatokkal kapcsolja össze a költő, hogy érzékeltesse életük vegetatív ösztönélet jellegét. Az állatok szintjére süllyedtek le, ezt fejezi ki „az ember medve” metafora, és az, hogy az emberek életmegnyilvánulásai ugyanolyanok, mint a komondoroké: alszanak és morognak. Az ember és az állat között különbség csak abban mutatkozik, hogy hol a helyük („Benn emberek és künn komondorok”). Vagyis az emberek élete lealacsonyító, állati, és ez teljes reménytelenséget szül.

A 3. egység (4. versszak) motivikája visszautal az 1. versszakra, és tovább növeli a baljós hangulatot, mivel a halotti torhoz hasonló képeket tartalmaz. A lakodalmi forgatagot egyfajta látomás, haláltánc irányába alakítja át, hiszen a pusztulás, szürkület, elfogyás stb. képei nem éppen az életvidám hangulatot vagy az élet elkezdését jelző lakodalmi vigasságot idézik fel.

Mindez metaforikus jelentésű, de a képek, toposzok nem a megszokott jelentést hordozzák: Juhász Gyula megváltoztatja, felülírja ezeket. A hajnal mint időtoposz például hagyományosan a pozitív erők, a gonoszság, a sötétség felett aratott győzelmet jelképezi. A napszak szimbolikában pedig a hajnal a fiatalság, a halhatatlanság és a megvilágosodás szimbóluma. Itt semmi ilyen jelentése nincs.

Itt a hold „elhervad” és a reménytelen szürke hajnalban megjelenik a határban kaszáló Halál. A lagzin tehát a Halál képe is előtűnik, ami nem épp boldogságot jelent az ifjú pár számára. A köd a nyomorúságos, szürke hétköznapokat jelképezi, az utolsó pohár a lakodalom végét, de az élet végét is sejteti.

Juhász Gyulánál tehát a hajnal legfeljebb megvilágosodás-értelemben hordoz valamit a hagyományos szimbolikából, de a megvilágosodás is a kilátástalan sorsra való rádöbbenést jelenti.

Az utolsó sornak kifejezetten fenyegető hangulata van, mivel a kötőszón kívül egyetlen mély magánhangzó rövid és hosszú alakját váltogatja: „És a határban a Halál kaszál…”. A külön belső rím („Halál kaszál”) a többi fölé emelkedik, s nyomatékosítja a fenyegető érzést, a három pont pedig továbbgondolásra készteti az olvasót, további asszociációkat kényszerítve ki belőle.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!