Az Anna örök 1926-ban keletkezett, tehát egy kései versnek számít Juhász Gyula Anna-versei között. Sokan úgy tartják, ez az egyik legszebb verse a magyar irodalomnak.

Emlékeztet Vajda János Ginához írt verseire (pl. Húsz év múlva), amelyek ugyanilyen típusú szerelmet mutattak be. Vajdáé is és Juhász Gyuláé is egy beteljesületlen, fájón elmúlt szerelem, amelyet visszatekintő, emlékező gesztussal idéz fel a beszélő. Ahogy Vajdánál, Juhász Gyula esetében is majdnem húsz év telt el az Anna-élmény óta, amikor megírta a verset.

Juhász Gyula 1908 és 1915 között tanár volt Nagyváradon, itt ismerkedett meg a színésznő Sárvári Annával, aki az egyik kortársa szerint semmilyen különlegességgel nem bíró, szőke, hízásra hajlamos, teltebb alkatú hölgy volt. Még a színpadon se ért el különösebb sikereket, s a rossznyelvek szerint mindenkinek odaadta magát, aki az útjába került, csak Juhász Gyulának nem.

Juhász Gyula nem volt a nők számára vonzó egyéniség: álmatag, pesszimizmusra hajló, introvertált, halk szavú ember volt. Beleszeretett a színésznőbe, és sorra írta hozzá a gyönyörű Anna-verseket, amelyek jelzik, mekkora hajlandóság volt lelkében a szerelemre. Ami Annát illeti, nemcsak hogy nem viszonozta a költő szerelmét, de a hozzá írt verseit is kigúnyolta.

Maguk a versek hamar függetlenné váltak az őket ihlető személytől, aki minden tekintetben méltatlan volt a költő érzelmeire, Juhász Gyula mégis állhatatosan szerette. Az is számít persze, hogy a szerelem beteljesületlen maradt, ha beteljesül, talán nem tesz ekkora hatást a költőre, és hamar elfelejtette volna Annát. Így viszont élete végéig egy nyílt seb maradt a lelkében, ezért születtek meg Annához ezek a fájdalmas, súlyos, kissé ezoterikus hangulatú versek.

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen

Műfajilag a himnuszokhoz hasonlít (főleg a Mária-himnuszokhoz), ugyanúgy anaforák, szerkezeti ismétlődések jellemzik, és szókészlete is szándékosan felkelti ezt az asszociációt („uralkodol örökkön”). Legközelebb talán az ima műfajhoz áll (erre utal a befejezés is, az „Amen” szó).

Szokták elégiának is tartani, mert a csendes visszaemlékezés gesztusa az elégiára jellemző, valamint az emlékek révén felébredő érzelmek bemutatása is. A költő beletörődik abba, hogy a szerelem soha nem teljesült be, mégis egész életére hatással van, és hogy a mai napig sóvárgást érez miatta.

Hangulata mélabús, rezignált. Imaszerűség, monotonitás, visszafogottság jellemzi. Hétköznapi kezdéssel indít, majd magasra emelkedik.

Témája a múlhatatlan szerelem. A lírai ént évek múltán még mindig Anna foglalkoztatja, még mindig gondol rá, és a fájdalma is megmaradt. E/2. személyben fordul Annához, akit megszólít, és próbál számot vetni az életével.

Stílusa impresszionista, ez elsősorban hangulatán érződik. Vallomásos jelleg uralkodik benne, a lírai én áradó érzelmei közvetlenül nyilvánulnak meg.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!