A Reménytelenül két költeményt tartalmaz egy cím alatt. A második rész keletkezett korábban, ez a Vas-színű égbolton 1927-ben született, míg az első rész, a Lassan, tűnődve 1933-ban íródott.

A két hasonló terjedelmű és versformájú költeményt József Attila egybeszerkesztette, és két részből álló, egységes, zárt egészet alkotó műként szerepeltette Medvetánc című kötetében, amely 1934-ben jelent meg.

József Attila nehéz időszakot élt meg a két világháború között. Amikor a fasizmus hatalomra jutott Németországban, a költő sorsa egyéni élethelyzetét és a történelmi helyzetet tekintve is rosszra fordult. Úgy érezte, veszélybe került az emberiség útja, s benne az ő saját útja is.

Személyes életében is válsághelyzetbe került, s a kettős vészhelyzet megnövelte érzékenységét és megszülte a gondolati tisztázás igényét.

Ebben az időben került kapcsolatba a szocialista eszmékkel és az illegális kommunista párttal, ahol nem fogadták be, bizalmatlanok voltak vele, mert nem tartották eléggé osztályharcos költőnek (pedig írt agitatív verseket), sőt megvádolták, hogy a fasizmusban keres kiutat.

Az 1930-as évek elején megjelent kötetei sem hoztak neki elismerést, sem polgári, sem szocialista körben, sem a népi írók körében. Az egyik miatt még bajba is került: az 1931-ben megjelenő Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetet az ügyészség lefoglalta és pert indított József Attila ellen izgatás és szemérem elleni vétség miatt.

Közben alig tudott megélni, mert a versekért, cikkekért kapott honorárium összege kevés volt. Biztos havi jövedelme nem volt, rokonok és mecénások támogatására szorult, vagy élettársa, Szántó Judit keresetéből éltek, aki munkásként dolgozott. József Attila egyszerűen nem volt alkalmas a szokványos polgári foglalkozások űzésére, gyomorbeteg, rossz alvó, zaklatott idegrendszerű volt.

Saját személyes válsághelyzete kisugárzott az emberiség sorsának értelmezésébe is. A kor társadalmi-történelmi változásai felvetették a kérdést: hogyan lehet, hogy sok embercsoport önmaga és az emberiség valódi értékei ellen fordul.

Ezt próbálta a költő gondolati úton megérteni. Ezért megkülönböztette az ösztön és az értelem fogalmát, és az elidegenedést mint filozófiai fogalmat gondolati úton vizsgálta.

Az elidegenedés gondolatának alapja, hogy az ember idegenül mozog a világban, amit nem az ő számára rendeztek be, s azt érzi, hogy a mozgástere korlátozott, és hogy sorsa determinált.

Az 1930-as években nagyon erőteljesen jelentkeztek az elidegenedés tünetei a társadalomban, és József Attila felismerte ezt az állapotot. Ezt a jelenséget ő nem az emberi természettel vagy mitikus jelenségekkel, hanem a társadalmi viszonyokkal magyarázta.

Ezeket a viszonyokat ábrázolta Éjszaka-verseiben is, pl. a Külvárosi éj, a Téli éjszaka világa mutatja be, milyen életet kénytelenek élni az emberek, s József Attila szerint ettől válnak elidegenedetté.

Ám a leghangsúlyosabb költői képet a Reménytelenül című versben alkotta meg az elidegenedés kifejezésére. Ennek is Lassan, tűnődve alcímű részében.

Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban…

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó – –

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam – –

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék – –

A Reménytelenül két mű egy cím alatt, melyeket a költő személye és lelkiállapota köt össze. A két vers meditációra emlékeztető monológ. Mindkettő töprengő, reménytelenséget kifejező mű. A költő az „én” és a külvilág kapcsolatáról vall benne.

A sivár tájban egyetlen bizonyosság van: a halál. Tudomásul kell venni, hogy így élünk, ez az életünk. Tudomásul kell venni? „Kinek is szólanék” – kérdezi a költő, s ez a legtragikusabb felismerés: nincs körülötte senki, aki meghallgatná, meghallaná gondolatait.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!