A Kései sirató 1935 decemberében íródott. József Attila életének utolsó éveiben sokat foglalkozott a gyermekként való létezés állapotával: elfojtott gyerekkori emlékek, vágyak szabadultak fel benne. Felnőttként arra vágyik, hogy úgy szeressék, mint egy gyermeket, vagyis oltalomra, védettségre van igénye. Ugyanakkor ezt szégyelli is, túl akar ezen lépni, mert tudja, hogy felnőtté kéne válnia.

Most döbben rá arra is, hogy mennyire hiányzik neki az anyai gyöngédség, főleg amikor magányos, és gyakran idézi fel a mama alakját, akinek elvesztésével úgy érzi, az egész világ értelmetlenné vált.

A Kései sirató nagyon híres vers, sok életrajzi elemet is tartalmaz. 16 év múlt el édesanyja halála óta, és József Attilában még mindig benne él a tisztázás vágya. Ugyanis nyomasztó számára az emlék, hogy hazajött Szabadszállásról és nem látta holtan az anyját, akit addigra már elvittek. Nem szembesült a halott anya képével, ezért nem tudta az eseményt feldolgozni.

Később az édesanyját elsirató versekben a mama halálának feldolgozására tesz kísérletet. A Kései sirató az a mű, amelyben igazán szembenézett anyja halálával.

Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
hoztad el – kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve –
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

A sirató a legősibb, állítólag ugor eredetű műfaj. Olyan kultikus szöveg, ritmus és motívumrendszer jelenik meg benne, amelynek köznapi, személyes jellege is van.

Egy monoton ismétlődés figyelhető meg a siratókban, amely az önszuggeráció funkcióját tölti be, és amelytől a siratást végző személy révületbe esik. Közben ömlik a könnye, kiadja a fájdalmát. Egy ősi ritmus és erősen szertartásos jelleg figyelhető meg a siratóban, a sámánok is így estek révületbe.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!