A Flórának 1937 márciusában keletkezett. Ihletője Kozmutza Flóra, a fiatal pszichológusnő, akit József Attila 1937 februárjában ismert meg (Flóra később Illyés Gyula felesége lett). Flóra pszichológusként írókkal, tudósokkal végzett képekből álló tesztek alapján képesség-és hajlamvizsgálatokat. József Attilával ennek kapcsán ismerkedett meg egy baráti társaságban.

A Flóra iránti beteljesületlen szerelem egy menekülési kísérlet volt a költő számára, aki ekkorra már elfogadta a halál gondolatát. József Attila súlyos betegen (az akkor még ismeretlen borderline személyiségzavar volt a problémája, de skizofréniának hitték és félrekezelték) a teljes összeomlás szélén állt és Flórába kapaszkodott. Ezt a kapcsolatot az utolsó lehetőségként élte meg.

Flóra visszaemlékezései alapján a szerelem nem volt eleve reménytelen és egyoldalú: a rokonszenv kölcsönös volt, bár Flóra inkább gyógyítani, megmenteni akarta a költőt.

József Attila kezdettől fogva azzal biztatta magát, hogy szerelme viszonzásra talál, és ezt a vágyat valóságnak tekintette. A Flórának című versében ezt a bizonyosságérzetét fejezte ki. A kapcsolat tele volt új reménnyel, töltekezéssel, derűvel, várakozással, legalábbis pár hónapig.

A költőt eksztázis töltötte el, úgy érezte, össze kell kötniük az életüket, de a mámoros állapot nem tartott sokáig: boldogságát kétely, szorongás és félelem árnyékolta be. Végül a dologból nem lett semmi, mert előbb Flóra, aztán József Attila lett beteg, és a kapcsolat egyre inkább távlattalanná vált. Ez az oka, hogy a Flóra-versek alaphangja a vágy, az áhítat, de soha nem a beteljesülés.

Flórának

Most azon muszáj elmerengnem:
hogyha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az űri szemle.
Milyen szép! – bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron…
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom

az elmulástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.

A Flórának gondolati-filozófiai költemény és szerelmes vers is egyben, műfajilag az óda és a dal keveredik benne. Típusa szerint önmegszólító líra. Hangulata merengő, nyugodt. Páratlan hangulati ereje van.

Témája egy szerelmi vallomás (ld. első és utolsó versszak). A költő úgy érzi, szerelmes és viszontszeretik, és ez az érzés nyugalmat ad neki. Az élet és a halál egyenrangúként jelenik meg, mert a szerelem érzése a halálon is túllép.

A beszélőnek van haláltudata, de sikerrel veszi fel vele a harcot. Magányát részben azzal oldja fel, hogy alkot („közvagyonná” teszi lelkét), részben azzal, hogy szeret (felolvad egy másik emberben).

A kék ég visszahozza a lírai ént a képzeletből a valóságba, a befejezés (és a kezdet is) a megtalált biztonságot sugallja. Hiszen a lírai ént csak szerelme köti az élethez.

Kifejezőeszközök: metafora, hasonlat, megszemélyesítés, különleges költői jelzők, soráthajlás (enjambement).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!