Az Eszmélet 1934-ben keletkezett, az Éjszaka-versek egyike, kiemelkedő jelentőségű alkotás. A filozófiai igényű magyar költészet egyik remekművéről van szó, mely fölé emelkedik József Attila többi versének: talán csak az Ódához, a Téli éjszakához mérhető. Ugyanakkor rokon a többi verssel, amelyek az 1930-as évek szemléletvilágához tartoznak.

Akkoriban József Attila nehéz időszakot élt át. A kommunista párttól és az elvtársaktól elszakadt, Szántó Judittal való élettársi kapcsolata megromlott és felbomlóban volt, ráadásul a fasizmus is előretört.

A pszichoanalízis, amelyre járt, tudatosította benne gyermeki vágyait, és az eredménytelen kezelés után úgy érezte, nem tud felnőni, meglett emberré válni. Az önállóság, felnőttség problémája nagyon foglalkoztatta, ez kitűnők az elemzendő alkotásból is.

Az Eszmélet összegző igényű mű, József Attila egyik legösszetettebb költeménye. Hosszabb időn át készült a megírására, ő maga is összegző műnek tartotta. Benne rendszerezi, áttekinti, amit eddig látott életében, amit felfog a világból. A mű egyes elemei felbukkantak már korábbi verseiben is, és visszatérnek későbbi alkotásaiban.

Az Eszmélet 12 számozott, egystrófás versből álló versciklus (tehát nem 12 versszakból álló vers, hanem 12 versből álló ciklus), akárcsak előzménye, a Medáliák-ciklus.

Eredetileg a ciklus minden darabjának külön címe lett volna, az első a Hajnal, a 7. A törvény címet kapta volna. A költő végül elállt a címek használatától, ezzel azt akarta nyomatékosítani, hogy a ciklus darabjai egy közös cím (Eszmélet) alá tartoznak, mégis különállóak, sorozatjellegűek.

Az Eszmélet darabjai együtt és külön-külön is értelmezhetőek. Önmagára, életére vonatkoznak. Kilátástalan élethelyzete folytán, elhagyatottságában, magányosságában az emberi lét legfontosabb kérdéseit veti fel: van-e értelmes rend a világban, van-e értelme az életnek?

József Attila sajátos világképét mutatják a sorok: hogyan talál önmagára egy fiatalember, hogyan fogalmazza meg eddigi életét, majdani feladatait. Megjelennek a már ismert motívumok: árvaság, gyermek, szeretet, halál, csillagok stb.

 

Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

 

A cím egyetlen névszó, témamegjelölő. Nagy összefoglaló, általánosító, elvonatkoztató cím, melynek több értelmezése is lehetséges.

Ha az eszmélet szónak az „öntudatnál levés, eszméleten levés” értelmét vesszük, akkor a cím ébrenlétet, tudatos állapotban levést jelent. Ha az eszmélet szónak az „eszmélkedés, elmélkedés” értelmét vesszük, akkor a cím az ember öntudatra ébredésére, a gyermeki, naiv létből való felnövésére, a létezéssel való szembesülésére utal.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!