József Attila: Ars poetica (elemzés)
Aki megalkuszik, az elveszíti a boldogsághoz való jogát. A lírai én nem hajlandó a megalkuvásra:
Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.
József Attila a boldogság iránti igényt fejezi ki, de nem a posványos, zsíros, rózsaszín álmokkal hazudozó lufivilág kell neki, ő nem így képzeli a boldogságot.
A következő három strófában (8-10. versszak) az általa felvállalt állásfoglalás társadalmi tartalmát ecseteli, ill. azt mutatja be, ahogy a művészet „termelőerővé” válik, hiszen nagy hatással bír az emberekre:
Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;
Ki kell mondani mindazt, amit lát, amiért pörlekedni, szólni kell – értetek, nem ellenetek, mert ez közügy.
Az, hogy pártfogón tekint rá a század, azt jelenti, hogy ez a század az a kor lesz, amely majd megérti fiát, aki rendet keres a világban.
engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.
Megjelenik a munkás, a suhanc, a paraszt.
S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.
József Attila ekkor még hitt a testvéri tankokban, amelyek majd rendet tesznek.
A zárlat mára szállóigévé vált:
Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
József Attila itt azt érzékelteti, hogy mekkora a különbség a valóság és a vágyott cél között. A cél az, hogy a mindenséggel mérjük magunkat, a valódi helyzet pedig az, hogy ma még nem nagy az ember. Ez az emberi lehetőségeket is kifejezi.
Szétadom, online oktatásban carryzem az órát