A Dunánál 1936 júniusában keletkezett. József Attila az illegális kommunista pártban egy ideig olyan közösségre talált, amelyhez eszmeileg közel állt.

Ezekben az években kiegyensúlyozottabbnak érezte magát, főleg amikor az 1936-ban induló Szép Szó című lap szerkesztői állást kínált a számára. A lapot Cserépfalvy Imre adta ki, aki nagy tisztelője volt József Attilának. A költő Ignotus Pállal együtt volt szerkesztő.

Indulása évében, 1936-ban a könyvhétre a Szép Szó különszámot jelentetett meg, amely egy tematikus szám, egy esszékötet volt Mai magyarok – régi magyarokról címen. Előszava József Attila A Dunánál című verse lett, tehát bevezetésként illesztették a verset a kötet elé. A megrendelés nyűg volt a költőnek, ugyanakkor örült, hogy verset kértek tőle.

A Dunánál allegorikus vers, az Eszmélet kései párja. Ez is az eszmélés verse, a költő a valóság lényeges jellemzőire döbben rá. Nagyobb ívű gondolati költeményt azóta se írtak a magyarság problémáiról.

A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!

… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

A Dunánál műfaja óda, illetőleg a klasszikus óda műfaj modern változata. Az ódában érzelem és gondolat, személyes és általános, bensőséges és magasztos rétegződik egymásra.

Típusa szerint gondolati költemény. Hangulata emelkedett, ódai, ugyanakkor hiányzik belőle az átlelkesültség, inkább a meditáló ember tisztánlátását érezzük belőle.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!