John Keats Óda egy görög vázához című verse 1819-ben keletkezett. Ezt az évet csodálatos esztendőként (annus mirabilis) tartja számon az irodalomtörténet, mivel a költő remekművek sorát írta meg ebben az évben. Ekkor írta a munkásságnak csúcspontját jelentő nagy ódáit, melyek közül ez az egyik leghíresebb remekmű.

John Keats a világirodalom legérzékenyebb és leggyöngédebb költői közé tartozott, súlyos beteg és angyalian tiszta lelkű ember volt, a szépség rajongója. A második angol romantikus triász tagja, de úgy, hogy nem tartozott Byron és Shelley baráti köréhez. Az utókor a második nemzedék legnagyobb költőjének tartja.

Kispolgári családból származott, nem járt jó iskolákba, műveltségét önerőből, szorgalommal (autodidakta módon) szerezte. Görögül sem tudott, mégis a görög szépségideál legnagyobb tisztelője és megéneklője lett.

A rövid életű, súlyosan tüdőbeteg költő alig négy évet fordíthatott költői munkásságára: 1817-től élt a költészetnek, és 1821-ben már meghalt. Itáliába utazott, hogy gyógyíttassa magát, s Rómában érte a halál.

Keats olyan költő, aki tényleg csak költő. Ahogy Németh László megfogalmazta: „A többi költő más is volt: szabadsághős, színész, filozófus, különc, misztikus, irodalmár, Keats csak költő, nagyságát egy forrás táplálta: a költészete.”

Biztos formaérzékkel alkotott, de költészetfelfogása eltér az angol romantika költészetfelfogásától. A romantika előtérbe helyezte a személyességet és elutasította az alkotói személyiség bármilyen korlátozását. A művekben meghatározó szerephez jutott az önkifejezés, a vallomásos beszédmód.

Keats eszménye ezzel szemben az olyan műalkotás volt, amely elszakad a szerzőtől vagy művésztől, és alkotója személyiségétől elkülönülve, önmagában fejti ki esztétikai hatását. Így ő épp a lírai személyesség korlátozását tekintette legfőbb feladatának. Úgy gondolta, a személytelenebb beszédmód hozzásegíti a műalkotást ahhoz, hogy függetlenedjen a szerzőtől és önálló életre keljen.

Lírája jellegzetesen személytelen, ezért ma sokkal pozitívabban ítélik meg az életművét, mint kortársaiét. Ennek oka az, hogy korunk irodalmi ízlése szintén az áttételes kifejezésmódokat kedveli, a költők ma is visszafogják a lírai személyesség megnyilatkozásait.

Keats költészetének fő kérdése a tiszta szépségben, ill. tökéletességben megragadható öröklét és a mulandó földi élet egymáshoz való viszonya. Verseiben arra keresi a választ, hogy átléphet-e az ember a tökéletes létezés világába, vagy legalább a művészet hozzásegítheti-e az embert a tökéletesség megtapasztalásához.

Kedvelt műfaja volt az óda, összesen 9 ódát írt (mindenféle címzettekhez, pl. csalogányhoz, őszhöz, melankóliához). Ebből a kilenc ódából van hat, amelyet többen összefüggő ciklusként értelmeznek formai, metrikai és gondolati hasonlóságaik miatt.

A hatból ötöt 1819 tavaszán, egyet pedig ősszel alkotott meg a költő. Az öt között van az Óda egy görög vázához is, amely egyik legfontosabb verse. A műben a mulandó emberi világot, a bús, halandó gyötrelmet állítja szembe a szépség és a művészet örökkévalóságával.

Óda egy görög vázához

Oh tünt derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
S mesélsz: füzérid közt rajzos regék
Lágy dalnál édesebb lejtése leng:
Oh, lombdiszed köz mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifju! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohsem int,
Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szived szerint,
S óh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
– Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorúl s nehéz
S a nyelv kiszárad és a homlok ég…

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
– Óh, kicsi város, néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyen
Csöndedbe vissza soha senki már…

Óh, antik karcsuság, szelíd ivek,
Márványfiúk s lányok kecses köre,
Óh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Óh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
„A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sose
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!”

(Tóth Árpád fordítása)

A vers műfaja óda, hangneme fennkölt, magasztos, ódai. A beszélő emelkedett stílusban, csodálattal fordul oda az általa szemlélt antik műtárgyhoz, amely egy szelíd, kecses formájú, derűs képekkel díszített váza. Ez a váza egyszerre idézi fel benne az időtlenség élményét és az emberi lét szférájánál magasabb rendű tökéletességet és szépséget.

A vers stílusa romantikus a múltba való elvágyódás miatt, de a klasszicizmushoz is közel áll a műfaj és a témaválasztás miatt. A görög eszmény, a görög szépségideál jelenik meg benne, ami inkább a klasszicizmushoz köti. Keats esztétikai nézete az volt, hogy a szépnek igaznak kell lennie.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!