A mű középpontjában egy magánéleti válság áll. Vannak ugyan közéleti történések is (pl. a pártharcok az athéni trónért), de ezek háttérbe szorulnak. Sem Hyppolitost, sem Phaedrát nem érdekli igazán a trónutódlás kérdése, az egészet csak arra akarják felhasználni, hogy közelebb kerüljenek a céljukhoz, a szenvedélyük beteljesüléséhez. Nem véletlen, hogy mindkettő a szerelmét akarja az athéni trónra ültetni.

Az érzelmi zűrzavart a mű végén a halál oldja fel. Hyppolitos halála után Phaedra pusztulásra ítéli önmagát és mérget vesz be, de még mielőtt meghalna, bevallja férjének az igazat: „Én merészeltem, én vérfertőző szemet / Vetni fiadra, kit gáncs nem illethetett.” Ez azt jelzi, hogy az anyai örökség (pusztító szenvedély, testi vágy, érzékiség) és az apai örökség (igazságérzet) harcából végül az utóbbi kerekedik felül Phaedra lelkében.

Viszont az erkölcsi rend kikezdhetetlenségébe, az istenek jóságába és igazságosságába vetett hit, amit Hyppolitos képvisel a darabban, vereséget szenved.

Az istenek könyörtelenek. Hiszen amikor teljesítik az emberek kérését, az is pusztulást okoz (Phaedra hiába imádkozik azért, hogy megszabaduljon bűnös szenvedélyétől, de amikor Thészeusz meggondolatlanul büntetést kér a fiára Neptunustól, az isten azonnal teljesíti a kérést). Az istenek sokkal készségesebbek olyankor, amikor az emberek boldogságát kell szétzúzni.

Végül szinte minden szereplőnek szenvedés, halál, boldogtalanság lesz az osztályrésze. Ennek oka az, hogy az istenek könyörtelenek és egyaránt lesújtanak bűnösre és ártatlanra.

Üzenet: az antik téma és környezet ellenére elsősorban a kortársakhoz, XIV. Lajos társadalmához szól a dráma. Azt az értékrendet közvetíti, amit Racine a janzenistáknál megtanult. A janzenisták az eleve elrendelésben (predesztináció) hittek, szerintük az ember sorsa előre meg van írva, nem ő irányítja, ezért a drámát a végzetszerűség légköre járja át.

Mondanivalója: a végzet isteni elrendelés. Racine nem hisz az ember szabad akaratában, szerinte az ember természete veleszületett adottság, amit az égiektől kapott. A sorsunkat magunkban hordozzuk, és akaratunktól függetlenül beteljesedik rajtunk.

A darabban részben emberi gyarlóságok (Oinone, Phaedra), részben isteni beavatkozás (Hyppolitos) vezetnek a szereplők halálához. A bűnös és az ártatlan egyaránt szenved, egyaránt boldogtalan. Így a mű üzenete az, hogy mindnyájan szenvedésre születtünk, a boldogság elérhetetlen az ember számára. Ez a felfogás keserűségről, kiábrándultságról árulkodik.

Fogadtatás: az ősbemutatón a darab megbukott, a közönség füttykoncerttel fogadta.

Jelentősége: Racine volt az első drámaíró, akinél jelentkezik az a pszichológiai atmoszféra, amely a mű minden szereplőjét körülveszi és befolyásolja. És az ő érdeme, hogy a franciás dráma legfontosabb stílusjegye a pszichológiai atmoszféra lett.

A Racine által megteremtett pszichológiai hátteret később Schiller fogja elmélyíteni, és Ibsen ebből teremti meg a drámai miliő technikáját, amire Csehov drámái is épülni fognak, sőt, O’Neill nagy lélegzetű darabjai is. Racine munkássága és a Phaedra tehát a modern lélektani drámák előzménye.

Utóélete: a Phaedrához Massenet készített kísérőzenét 1900-ban. A darab színvonalas előadásához elsőrangú színészek szükségesek (Phaedra szerepe az egyik legnagyobb erőpróba a színésznők számára).