Hyppolitos: ifjú herceg, Thészeusz athéni király első házasságából született fia, anyja Antiopé amazon királynő volt. Ő a dráma másik főszereplője. Ha Phaedra a bűnös, akkor ő az áldozat.

Hyppolitos Racine művében rokonszenvesebb személyiség, mint az antik drámákban (azokban nyers, vad, keményszívű, szűzi lélek, aki megveti a női nemet és nem fog rajta a szerelem, túlzásba viszi Artemisz, a szűz istennő tiszteletét, míg a többi istent elhanyagolja, s gőgjéért végül megérdemelten bűnhődik – mivel az embernek kötelessége az összes istent tisztelni).

Racine-nál Hyppolitos tiszta lelkű, gyanútlan, lovagias fiatalember. Hisz az istenekben, az erkölcsi rendben. Mostohaanyját visszautasítja, nemcsak azért, mert Phaedra szerelme erkölcstelen, bűnös voltával taszítja, hanem azért is, mert ő a fogoly Ariciát szereti. (Ez ugyanúgy tiltott szerelem, mint Phaedráé: a király ítélete szerint Aricia soha nem mehet férjhez, hogy magva szakadjon a pártütő családnak.)

Hyppolitos bukásának oka a gyanútlansága, ami a lelki nagysággal bíró, szokatlanul tiszta jellemű, kivételes emberek sajátos tulajdonsága. Lovagiasságát, nemes gondolkodását mutatja, hogy bár borzad Phaedra szenvedélyétől, az asszony bizalmasan tett vallomását nem hozza napvilágra.

Fennkölt lelkülete tehetetlenné, cselekvésképtelenné teszi: állandóan menekül, előbb Aricia elől, akibe a tiltás ellenére beleszeretett, aztán Phaedra elől, akinek iránta érzett szenvedélye elborzasztja, és nem is érti meg ezt a szenvedélyt.

Vesztét is nemeslelkűsége okozza. Annyira tiszteli apját, és annyira szeretné megkímélni apja érzéseit, hogy nem akar beszélni neki Phaedra becsületsértő szenvedélyéről. Ami pedig Phaedrát illeti, tiszteli benne a királynét és apja törvényes feleségét, ezért nem vádolja meg hazugsággal. Csak annyit mond védekezésül, hogy ő Ariciát szereti.

Emellett vakon hisz abban, hogy aki ártatlan, annak nincs mitől félnie („Rossz sejtelem kínoz, elrémít valami / De hisz ártatlanul nincs mitől tartani”). Bűntelenségének tudata akadályozza meg abban, hogy a hazug vádat visszafordítsa Phaedrára, s elmondja apjának az igazat (hiába kéri erre Aricia).

Őszintén hisz az igazság erejében és győzelmében, balsejtelmei ellenére is bízik az istenekben, és ez passzivitásra kárhoztatja. Élete a szerelem és az érzelmek valóságára korlátozódik, nem kezdeményez semmilyen történést, csak reagál a külső eseményekre. A kényszerű tétlenség áldozata, a látszat fenntartásába pusztul bele.

Hyppolitost a görögök a kocsihajtó csillagképében tisztelik, Artemisz ugyanis felemeli a csillagképek közé a bűntelen, tiszta lelkű ifjút.

Oinone: Phaedra dajkája. Meg akarja menteni úrnője életét és becsületét, ezért megrágalmazza Hyppolitost. Jó szándék vezeti, de hazug vádaskodása a herceg vesztét okozza.

Oinone sem gonoszságból tette, amit tett, még kevésbé önös érdekből, mégis bűnhődnie kell. A hazugság és következményei miatt Phaedra megharagszik dajkájára és elkergeti, ez lesz Oinone veszte.

Thészeusz: athéni király, Phaedrához hasonlóan hibái és erényei is vannak. Erénye, hogy egy hősről van szó, aki sok győzelmet aratott, hibája a nők iránti vágya, folyamatosan szoknyák után fut.

Apaként erőskezű és zsarnoki, eszébe se jut, hogy a fia igazat is mondhat, gondolkodás nélkül megátkozza őt. Az ő bűne ez a meggondolatlanság, ezért kell lakolnia a mű végén.

Aricia: az eredeti görög darabokban nem szerepelt, Racine-nak azért volt rá szüksége, hogy Hyppolitos karakterét emberibbé tegye: titkos szerelem fűzhesse valakihez a fiatal herceget és Phaedra féltékeny lehessen.

Aricia családja fellázadt Thészeusz ellen, ezért a lány fogolyként él az udvarban. Szereti Hyppolitost és féltékeny Phaedrára, akit szörnyetegnek tart. Megpróbálja rávenni a herceget, hogy mondja el az igazat apjának – sikertelenül. A végén Thészeusz leányává fogadja.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!