Jean Racine (1639-1699): a kor kiemelkedő drámaírója, a francia klasszicista tragédia legnagyobb mestere.

Egy észak-franciaországi kisvárosban, La Ferté-Milonban született. Anyagi gondokkal küzdő kishivatalnok-családból származott, de korán árvaságra jutott. Ennek ellenére arisztokratának kijáró nevelésben részesült: anyai nagyanyja a család janzenista hagyományait követve a Párizs környéki Port Royalban, a janzenisták híres iskolájában taníttatta.

A Port Royal egyedülálló volt a klasszikus nyelvek és irodalmak tanítása terén. Racine itt szerezte meg jártasságát az antik görög és római irodalomban, ugyanakkor a janzenista felfogásnak megfelelő, szigorú erkölcsi elvek szerint nevelték.

A janzenizmus egy olyan katolikus irányzat volt, amely közel állt a protestantizmushoz és elsősorban a kishivatalnok-réteg köreiben terjedt. A predesztináció – eleve elrendelés – elvét vallották, miszerint Isten eleve kiválasztotta az embereket az üdvösségre vagy a kárhozatra. Szigorú, puritán életmódot folytattak, s elítélték a jezsuiták liberálisabb vallási felfogását, akik szerintük túl könnyen adnak feloldozást a súlyos bűnök alól is. A királyi udvar és az egyház gyanakvással fogadta a janzenizmus terjedését.

Gondviselői jogi pályára szánták, de Racine ki akart szabadulni a szigorú kolostori fegyelem kötelékei közül, ezért inkább egy herceg házában vállalt állást, és belevetette magát a párizsi nagyvilági életbe.

Élete első felében egyedül a színháznak élt. La Fontaine és különösen Marais színházának színészei elidegenítették janzenista nevelőitől, olyannyira, hogy kigúnyolta egykor szeretett port-royali mestereit. Szenvedélyes, érzékeny és érzéki fiatalember volt, a kor egyik híres színésznőjének volt a szeretője, aki otthagyta egy arisztokratáért.

1660-ban írt egy ódát, mellyel XIV. Lajos házasságát ünnepelte, ezáltal állandó kegydíjhoz jutott, majd később újabb ódákkal újabb kegydíjakra tett szert.

Később megismerkedett híres pályatársaival, Moliére-rel és Boileau-val. Legelső tragédiáját (A testvérellenfelek) Moliére színháza adta elő és vitte sikerre 1664-ben. Ettől kezdve 10 éven át Racine a francia színházi világ legünnepeltebb szerzője volt, sikert sikerre halmozott. Harmincéves sem volt még, amikor a csúcsra jutott, s nyíltan versengett idősebb, elismert pályatársával, Pierre Corneille-jel.

Drámaírói pályájának egy kudarc vetett véget. Épp a Phaedra c. darabja, melyet az utókor a legtöbbre értékel, az ősbemutatón megbukott, a közönség kifütyülte. Ennek és ellenfelei folytonos támadásainak is része lehetett abban, hogy Racine a Phaedra megírása után visszavonult a drámaírástól és szakított a színházzal.

Kibékült egykori nevelőivel és visszatért janzenista gyökereihez. Most derült ki, hogy a janzenisták szigorú erkölcsi elveit a színház és az udvar sem tudták belőle kiirtani. Megházasodott, gyermekei születtek, és már csak a családjának és a vallásnak élt. A király kinevezte udvari történetírójának Boileau-val együtt.

A színházhoz már nem tért vissza, de a drámaíráshoz igen – kerülő úton. A saint-cyri előkelő leánynevelő intézet kért tőle egy vallásos darabot. Ennek köszönhető, hogy Racine 10 év hallgatás után írt még két bibliai tárgyú színművet. Ezeket persze nem a színházak játszották, hanem a leányiskola növendékei adták elő őket.

Élete utolsó 8 évében a költő egykori iskolája, a Port Royal történetén dolgozott. 1697-ben sajtó alá rendezte színpadi műveit, és javítgatott, csiszolt is rajtuk.

Élete végére mélyen vallásos ember lett, a janzenisták hűséges híve, és amikor meghalt, végakaratának megfelelően a Port Royal kolostorában temették el.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!