Racine Phaedra c. műve 1677-ben íródott. (Olvasónapló: ITT.)

Történelmi háttér: a 17. századi kultúra és művészet központja Franciaország, melynek államformája abszolút monarchia, vezetője pedig XIV. Lajos (a „napkirály”: 1643-1715) volt.

XIV. Lajos uralkodásának első tizenöt évével esik egybe a francia színház nagy korszaka, Moliére és Racine diadalmenete. Ebben az időszakban egymást érték az udvari vigasságok és ünnepek, és az 1660 és 1674 között rendezett impozáns királyi ünnepségeknek fontos részét képezték a színházi előadások.

A francia klasszicizmus XIV. Lajos fényes udvarában, a király környezetében jött létre. XIV. Lajos kedvelte a szabályokat, és önmagára is úgy tekintett, mint az állam legfőbb hivatalnokára, aki az államot egy személyben képviseli, és akinek kötelessége a törvények betartása és betartatása, a rend védelme (szemléletét híres mondata tükrözi: „Az állam én vagyok.”).

Az uralkodót jellemző rendszeretet és szabálytisztelet a kor művészetében is megjelent, és a szabályok, mértékek alapján való alkotásmódnak kedvezett, vagyis annak a művészetfelfogásnak, amely normákra épül. Ilyen normák voltak az ésszerűség, a módszeresség, a fegyelem, a józan visszafogottság, az egyensúly, az arányosság és a harmónia.

A követendő szabályokat a francia királyi udvar az eszményített antik kultúra újraértelmezésével alakította ki (XIV. Lajos az antik kor művészetét saját uralkodási gyakorlata igazolásaként kezelte) és egész Európa számára követendő mintává akarta tenni.

Így a klasszicista alkotásmód összhangban állt a 17. századi abszolút monarchia törekvéseivel. Miként a király megkövetelte országában a rendet, a törvények betartását és az uralkodó (önmaga) tiszteletét, a klasszicista ízlés is megkövetelte a szerzőktől az ésszerűnek tartott, antik minták alapján kidolgozott szabályok szigorú betartását.

Társadalmi-kulturális háttér: a francia klasszicizmus tehát a királyi udvarhoz és az arisztokráciához kötődik.

Szellemi hátterét az újkori gondolkodás fő irányzata, a racionalizmus adta, ezért a művészetben is az szabta meg egy alkotás értékét, hogy az mennyire felel meg a józan ész, a helyes gondolkodás törvényeinek. Az irodalomból is száműztek mindent, amit ésszerűtlennek, észellenesnek tartottak, többek között a képzeletet. Az volt a cél, hogy az olvasónak ne kelljen „elképzelnie” semmit ahhoz, hogy megértse a művet.

Az irodalom vezető műneme a dráma lett, ami a magas fokú színházkultúrának köszönhető (a színházi előadásokat a tehetősebb rétegek szervezték és finanszírozták). A dráma és a színház elválaszthatatlan volt egymástól.

A korban a közélet és a szellemi élet legfőbb kiválóságai mind támogatták a színházat. Egyrészt labdaházakat (a mai sportklubok elődeit) alakítottak át színi előadások céljára, másrészt az arisztokráciának is voltak magánszínházai. Emellett megjelentek az első nyilvános kőszínházak is (pl. 1680-ban nyitotta meg kapuit a Comédie Française, Európa egyik legszebb színháza). A nagy francia színházak a főurak vagy a király védnöksége alatt álltak.

Irodalomtörténeti háttér: a klasszicizmus 1630 és 1830 között volt jellemző az európai művészetben, s legkorábban a francia építészetben és drámában jelentkezett. A francia klasszicista dráma teljesen szakított a középkori hagyományokkal és a reneszánsz nagy felfedezését, az antik kultúrát tűzte zászlajára.

Eszményeiben teljesen az antikvitáshoz kapcsolódott, vagyis a görög-római minták követése volt a kitűzött cél. Fontos művészi gyakorlattá vált az utánzás: a művészek és szerzők az antik műalkotások minél tökéletesebb imitációjára törekedtek.

Az írók Arisztotelész, Horatius és Vergilius munkásságát tekintették követendő mintának. A kor drámaelmélete Arisztotelész Poétikájából és az antik művek tanulmányozásából vont le következtetéseket, majd ezeket merev szabályokká formálták, kötelező normákat kellett követni (pl. világos szerkezet, szenvedély és ésszerűség mértéktartó egyensúlya, valószerűség, aprólékos műgond, egyszerűség, közérthetőség).

Az elméletírók aprólékosan kidolgozott szabályokat állítottak fel a drámaírók számára, amelyeket szigorúan be kellett tartani. Az egyik ilyen jellegzetes szabály volt a „hármas egység” elve (a hely, idő és cselekmény egysége), melynek alapja egy arisztotelészi javaslat, miszerint egy helyen, rövid idő alatt egy esemény játszódjon le a darabban. A francia klasszicista drámában ezt az ajánlást kötelezővé tették, így szabállyá vált, hogy egy helyszínen, egy napon történjen a cselekmény és csak egy eseménysor játszódjon le.

Azaz nem lehetett több szálon futó, hosszabb időszakot átívelő, több helyszínen játszódó a történet, nem lehettek epizódok. Ennek az lett a következménye, hogy a drámaírók csak a konfliktus végső kirobbanását tudták színre vinni, s az előzményeket kénytelenek voltak dialógusok és monológok formájában elmeséltetni a szereplőkkel. Emellett jellemfejlődés ábrázolására sem volt lehetőség, kiforrott jellemekkel kellett dolgozni.

A mértéktartás elvéből az következett, hogy az események jelentős része nem a színpadon zajlott. A korabeli ízlés nem engedte, hogy a kifinomult, előkelő közönség érzékenységét sértő, alpári, nyers vagy illetlen dolgokat megmutassanak a színpadon, az ilyen eseményekről csupán hírnökök által értesültek a nézők. Viszont a darabok illedelmes volta miatt a női szerepeket játszhatták nők is.

A francia klasszicista dráma poétikai szabályait a kor híres irodalmára és elméletírója, Nicolas Boileau (1636-1711) foglalta össze Költészettan c. tankölteményében (pl. így ír a hármas egység elvéről: „Történjék egy eset, egy helyen, egy napon; / Kezdettől végig azt lássuk a színpadon”).

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!