A 2. egység (57-78. sor) a betegség részletes, pontos leírása, különösen a „forró” lázé, melynek ábrázolása realisztikus, érzékletes. Ez a rész áll a mű középpontjában. Rettenetes gyötrelem és kín a magas láz, amelytől egyszer fázik, máskor lángolva ég. Ennek a résznek a hangulata kifejezetten rémült, riadt. A beszélő halálfélelme érződik belőle.

A 3. egység (79-96. sor) a kegyetlen istenekhez szól: miért őt kínozzák, mikor van elég gonosztevő, szentségtörő? („Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre / Bosszutokat?”)

Az életéért könyörög az istenekhez. Nem akar elszakadni az élettől, vágyik az életre, ezért perlekedni kezd a sorssal, a könyörtelen istenekkel. Ő Phoebus papja, vagyis költő, ezért joga van az élethez (Phoebus, vagy görögül Phoibosz Apollónnak, a költészet istenének mellékneve). Ha az isteneknek kedves a tehetség, a viruló ifjúság és a szép külső, akkor hosszabb életet kéne adniuk neki, hiszen ő megérdemli, hogy éljen.

Azzal érvel, hogy még fiatal (30 éves), nem készült fel a halálra, és sok dolga lenne a világban, sok műve befejezésre vár vagy végső simításra. (Később majd Arany János is hasonló aggodalmakat fogalmaz meg: sok művét félbe-szerbe hagyta, s nem lesz ideje befejezni őket.)

Janus még élni akar, ugyanakkor érzi a halál közeledtét. Hiába rimánkodik, érzi, hogy itt a vég, búcsúznia kell az élettől.

A 4. egység (97-114. sor) a búcsúzás. A költő elbúcsúzik mindentől és mindenkitől, ami vagy aki fontos volt a számára: természettől, testvéreitől, barátaitól.

Nem tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy nem láthatja többé a kéklő eget, a dombokat, a forrásokat, a mezőt. Sok mindentől el kell szakadnia, amit szeretett, és legfeljebb csak neve marad fenn.

Felidézi édesanyja emlékét is. Nem vigasz, de legalább valamelyest enyhíti a búcsúzás fájdalmát az a tudat, hogy édesanyjának nem kellett megérnie fia haláltusáját (Janus anyja, Vitéz Borbála 1463-ban halt meg, a költő gyönyörű elégiában siratta el).

Nincs testvér mellette, hogy lefogja a szemét és tetemét majd eltakarítsa. Barátait kéri, hogy hantolják majd el lombos berkek és kedvesen zöldellő rétek között, ahová el-ellátogatnak a Driászok ellejteni körtáncaikat. Míg sírján dús füvet növeszt a harmat, szüntelen szelídséggel lebegjenek ott a zefírek és panaszosan szóljanak a madarak.

Tehát kijelöli sírjának helyét és elköszön az élettől, miközben teli van elkeseredéssel a korai halál miatt. Ráadásul nemcsak mint magánember, hanem mint költő is sajnálja, hogy máris meg kell halnia, hiszen költőként nem akarja, hogy neve létével együtt feledésbe merüljön. Egy már nagy hírű és becsvágyú költő pályája szakad félbe a halálával.

Az 5. egység (115-120. sor) a vers zárlata. Janus Pannonius megfogalmazza sírfeliratát, melybe saját nevét is beleírja: „Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először / Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús / szüzei. / Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irigység; / Rosszakarat, kíméld hűlt porait legalább.”

Ez egy megrendítő végrendelet, amellyel saját műveinek értékét hangsúlyozza. Ő hozta el elsőként magyar földre a reneszánsz kultúrát, ő honosította meg a Duna táján a humanista műveltséget. Ez az ő érdeme, életének legfőbb eredménye, értelme. Fél, hogy irigyei, rosszakarói megfosztják ettől a dicsőségtől.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!