A versben tehát három dolog kapcsolódik össze, s ezek együttese adja a vers feszültségét, művészi erejét:

• valóság: a látvány megragadja a beszélőt
• jelkép: a lírai én saját sorsa hasonló / azonos a fáéval, a feudális és a reneszánsz eszmék ellentétesek, a „meg nem értettség” a költő sorsa
• mitológia: Phyllis thrák királylány volt, aki Démophoón athéni királyfi iránt gyúlt szerelemre, és el is jegyezték egymást, de a vőlegénynek el kellett utaznia még az esküvő előtt, s a lány hiába várta őt vissza, így bánatában öngyilkos lett, és az istenek mandulafává változtatták. Ezt a mitológiai történetet jól ismerték a korabeli olvasók, hiszen toposzként felhasználta műveiben már Ovidius és Petrarca is.

Az utalást az idill szomorú végeként értelmezték. Janus Pannonius úgy nyomatékosítja itt a fa sorsa és a saját sorsa közti párhuzamot, hogy nem mondja ki konkrétan a lényeget, nem él a sorsmegfeleltetés eszközével, nem szájbarágós megoldást választ. A vers a bukott, beteg költő tragédiáját tükrözi, aki túl korán akarta elhozni a feudális Magyarországra a reneszánsz kultúrát, és mindezt úgy mondja el nekünk Janus Pannonius, hogy közben egyetlen konkrét utalást sem tesz a saját életére.

A versben megcsillantott műveltség tudós, humanista költőre vall. A kor olvasói a versbe szőtt antik mitológiai utalásokra rezonáltak legjobban, a tudós költő (poeta doctus) tehetségét azon mérték le, hogy hány ilyet tud a versébe szőni.

Az Egy dunántúli mandulafáról verselése időmértékes, 4 db disztichonból áll.