Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról című verse 1466 márciusában keletkezett Pécs városában. Egy szokatlan természeti jelenség ihlette, egy különleges látvány: télen virágba borult egy mandulafa.

A vers a költő második, magyarországi pályaszakaszának egyik legismertebb alkotása. Ez a szakasz az itáliai tanulóévek után következett. Ekkor írt verseiben Janus Pannonius főleg saját költői helyzetét, saját életének problémáit, kérdéseit szólaltatta meg.

Az Egy dunántúli mandulafáról a költő utolsó éveinek jellemző lelkiállapotát és hangulatát tükrözi. Janus élete kisiklott: ekkor már kegyvesztett volt valamilyen politikai hiba miatt, amit 1465-ben vétett, amikor Mátyás király a pápához küldte követségbe. Mivel ezután mellőzötté vált, közéleti pályája megtört és élete is félresiklott.

Lelki válságát súlyosbodó betegsége (kiújuló tüdővérzései) és szellemi hontalansága, magánya is mélyítette. A magyar királyi udvar ekkor még nem volt az a fényes reneszánsz udvar, amilyenné az 1470-es években vált, és Janus társtalannak érezte magát Budán, a szellemi szegénység akadályozta a további kibontakozásban, fejlődésben.

Ekkortájt írt verseit is ezek a témák határozzák meg. Elszigeteltnek érezte magát, hiányzott neki a szellemi pezsgés és az a művelt baráti kör, amelyhez Itáliában hozzászokott. Visszavágyott Itáliába, az ottani művelt közegbe.

Egy dunántúli mandulafáról

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alcinous szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

A vers műfaja epigrammaformába sűrített elégia (formailag inkább epigramma, tartalmilag elégia), hangulata bánatos, szomorkás, elégikus.

Típusa létértelmező vers. Elsődleges (szó szerinti) jelentése csak egy szokatlan természeti jelenség leírása, és a lírai én reakciója, aki meglepődik a mandulafát látva. Ám ha ismerjük azt a korszakot, amelyben a költemény született, ha ismerjük az itáliai reneszánsz műveltséget és az elmaradott magyarországi viszonyokat, akkor sejtjük, hogy a versnek ennél mélyebb mondanivalója van.

Nem véletlen ugyanis, hogy a költő rögtön saját sorsát vélte felfedezni a túl korán kivirágzó fában, amely nem illik a környezetébe. Hiszen humanista becsvággyal telve tért haza Itáliából Magyarországra, ahol fényes pálya várt rá, ő és nagybátyja is a király fő emberei voltak. Eleinte tele volt lendülettel és optimizmussal, ez jól érződik Búcsú Váradtól című verséből.

Azt hitte, nagyra hivatatott, ő fogja Magyarországra behozni a reneszánsz kultúrát, így aztán Pannónia dicsérete című epigrammájában még olyan országként ábrázolta hazáját, ahol épp most ébredezik a szellemi kultúra, és ahol az emberek büszkék lesznek arra a költőre, aki azt meghonosította.

De csalódnia kellett: a politikába beletört a bicskája, a szellemi közeg sivárságán pedig nem tudott változtatni. Az Egy dunántúli mandulafához írása idején már rájött, hogy lehetetlen feladatra vállalkozott: az ország adottságai nem változtathatók meg, ezért itt már hideg éghajlatú, rideg helyként ábrázolja a pannon földet.

A mandulafa saját sorsát szimbolizálta a szemében: saját idegenségérzetét, elszigeteltség-tapasztalatát érzékelteti ezzel a jelképpel.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!