A Búcsú Váradtól típusa búcsúvers (propemptikon, görög szó, jelentése: „útnak indító”). Alkalmi költemény, amely a népköltészetben is gyakori. Témája egy szeretett személytől vagy helytől való elválás. Már az antikvitásban és a középkori lovagi költészetben is népszerű műfaj volt, a reneszánszban pedig sokféle válfaja alakult ki.

A Búcsú Váradtól jelentőségét részben az adja, hogy ez az első magyarországi búcsúvers, és az első magyar tájleíró vers is (bár még nem magyar nyelvű). Szépségét az adja, hogy hiteles, valódi élmény áll mögötte, és hogy Janus túllépett a búcsúvers konvencióin. Nem egy szokványos iskolai versgyakorlatról van tehát szó.

A vers témája az utazás izgalma és az elhagyott város (Nagyvárad) bemutatása. Az alaphangot a búcsúhoz kapcsolódó ellentétes érzelmek adják meg.

A vers üzenete az, hogy az utazás szorongást okoz, hiszen ott hagyjuk a megszokottat az ismeretlenért, és ez a szorongás mindnyájunkban benne él. Ugyanakkor az ismeretlen hívása izgalmas is, várakozással és kíváncsisággal tölti el az embert.

A költő ezt az ambivalens, kettős érzést (a félelmet és a várakozást) ábrázolja a versben, de az ellentét aztán feloldódik és a várakozás izgalma bizonyul erősebbnek, így a bizakodás lesz úrrá rajta. A vers végi könyörgés aztán visszakapcsol a szorongó érzéshez.

Kifejezőeszközök: metafora, hasonlat, megszemélyesítés, ellentét, hiperbola (túlzás) szerepű mitológiai utalások, jelzők. A jelzős szerkezetek érzékeltetik a lírai én szorongását, pl. „mély hó”, „szürke suly”, „ködös fagy”.

A tájleírás egyszerre valóságos, természeti és belső, lelki jellegű is. Nagyon élményszerű, érezhető a tájhoz való érzelmi kötődés.

A vers fontos sajátossága, hogy az idősíkok, a jövő, a jelen és a múlt folyamatosan keresztezik egymást.

Beszédhelyzet: emlékező-felidéző. A lírai én visszatekint a számára kedves tájra és kulturális környezetre, amelytől el kell válnia. Másrészt a jövőbe is tekint, és türelmetlenül várja, hogy elérje úti célját, a királyi udvart, ahová „Urunk” (vagy Mátyás, akit frissen választottak királlyá 1458-ban, vagy Vitéz János, a költő nagybátyja) hívta.

A versszervező erő az ellentét, amely a versszakok belső szerkezetében és egymáshoz való viszonyában is megjelenik. A strófák szerkezete: búcsúzás – visszatekintés – előretekintés. Minden versszak zárt kompozíciójú, és minden versszak belső világát ellentétező kisszerkezetek (mikroszerkezetek) jellemzik.

Ezt az ellenpontozást a beszélő jelenéből kimozduló tér-idő viszonyok alakítják. Hiszen az utazás a búcsúhelyzetből adódóan fizikailag a Váradtól való távolodást, a jövő irányába való mozgást jelenti, ugyanakkor a beszélő gondolatai ezzel ellentétes irányba szállnak: a múltba tekint, felidézi a Váradon töltött idő szép emlékeit. Hasonló szerkesztésű Petrarca Pó, földi kérgem… kezdetű szonettje is.

Minden versszak refrénnel zárul, amely sürgetést, türelmetlenséget fejez ki. A refrén szerepe, hogy előrevisz (tartalmilag), míg a strófák tartalma inkább marasztalna. Ez az ellentét feszültséget visz a versbe. Janus így jeleníti meg a búcsúzás kettős érzését: egyszerre jó és rossz, egyszerre tölt el izgalommal és fájdalommal. Emellett a refrén kifejezi a búcsú véglegességét, sürgetést is tartalmaz és feloldást is ad.

Vershelyzet: Janus a térbeli elemeket és viszonyokat nyelvi eszközökkel mutatja be. A versben a látószög értelmezése attól függ, hogy a lírai én megszólalását hogyan értelmezzük. Vajon a beszélő az elindulást megelőző helyzetből szólal meg vagy már úton van, amikor a versbeli megnyilatkozásai elhangzanak? Olvasható a vers az indulás előtti búcsúként és a már úton levő ember búcsújaként is.

Attól függően, hogy miként értelmezzük a beszélő helyzetét, a táj, a vidék bemutatása vagy a távolitól a közeli, vagy a közelitől a távoli felé haladva történik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!