Az első két sorból érződik, mennyire vágyakozik a költő itáliai barátja, Galeotto társasága után. Azt szeretné, hogy vele legyen, jöjjön ide, vagy Janus legyen ott, hogy találkozhassanak, beszélgethessenek.

Azt mondja, a Duna küldi ezeket a verseket neked (metonímia), barátom, amely a föld északi főfolyama. Valójában persze ő küldi a verset a Duna mellől, de azonosítja magát a hellyel, amely a hazája (a Duna a pannon föld, Magyarország metaforája).

Ebből érezzük, hogy azért nem akármilyen föld szülötte ő! Pannónia ad neki, de el is vesz tőle: „Mert ad a hely, de el is vesz a szellemtől –, ki tagadná?” Pannónia a hazája és sokat jelent neki, de nem tagadja, hogy a ragyogó Itáliához képest itt sorvadozik, mert nincs olyan szellemi élet, mint amilyenben ott része volt, nincs értő közönsége.

Ellentétbe állítja az antik római, ill. az arra épülő itáliai reneszánsz és a magyarországi, „barbár” kultúrát. Az itáliai közeg emelkedettebb, latinosabb, míg a magyar közegben még mindig a középkori erkölcsök uralkodnak, még nem terjedt el a humanista szemlélet.

Pannóniában ő nem tud úgy írni, mintha Itáliában volna, hiszen a közege hat a dolgozó emberre, a kulturális közegnek meghatározó szerepe van: „Rég a latin környék latinabbá tette a versem, / barbár táj barbár szóra kapatja a szám.” A versen tehát meglátszik az, hogy hol, milyen tájon, milyen közegben született („s látszik a versen, hogy merre, hol is született”).

A költő mentegetőzik gyengébb versei miatt, mondván, hogy nem az ő hibája, ha a pannon hatás az ő versein is meglátszik, nem tehet róla, ha némelyik műve olyan, mintha nem is ő írta volna: „Hogyha talán egy-egy közülük nem látszik enyémnek, / jó Galeottóm, hát meg ne lepődj emiatt”.

Hiszen még a legnagyobb antik szerzők, még Vergilius vagy Ciceró sem tudott volna nagyot alkotni, ha ilyen közegben kellett volna élnie: „Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja; / vagy Cicerót; itt elnémul a nagy Cicero.”

Végül arra kéri barátját, hogy csiszoljon versein, mert ha javítana rajtuk, akkor az itészek (kritikusok, a költeményét megítélő emberek) mind azt hinnék, Helikonra valók a versek. Helikon egy görögországi hegység (Thébaitól nyugatra), a Múzsák egyik kedvelt tartózkodási helye. Janus tehát azt szeretné, ha művei méltóak lennének a Helikonhoz, vagyis olyan jók lennének, mintha a nagy ókori költők írták volna őket.

Ebből is látszik, hogy Janus a száműzött Ovidiuséhoz hasonlónak érezte saját helyzetét, aki szintén több levelet írt Tomiból barátjának, Curtius Atticusnak, és aki szintén mentegetőzött gyengébb alkotásai miatt. Barátja gondosan kijavította, csiszolgatta Ovidius frissen született verseit, erre az antik reminiszcenciára játszik rá Janus.

A narni-i Galeottóhoz írt versében lényegében ugyanazt panaszolja, amit az Egy dunántúli mandulafáról írt epigrammában: szellemi társtalanságát, magányát, az értő közeg hiányát, ami szerinte költészetére is negatív hatással van.

Való igaz, hogy magyarországi korszakában írt művei hangulatilag komorabbak, keserűbbek, mint az itáliai korszak versei – ugyanakkor mélyebbek, személyesebbek, líraibbak is. Talán nem érezte magát jól itthon Janus, de bizony Pannóniában érett nagy költővé.