Jacopone da Todi (1236-1306) Stabat mater című költeménye a 13. században keletkezett és Szűz Mária tiszteletére íródott. Ebben az időszakban népszerűek voltak a szentek tiszteletére írt himnuszok, így a Mária-himnuszok is.

A Stabat mater is a Mária-kultusz hatása alatt született, amely a 12. század végén és a 13. század elején alakult ki, és amely nemcsak a kolostorokban, hanem a városi értelmiség körében is hódított.

A Mária-himnuszok egyik fajtája az ún. planctus (=siratóének, siralom) volt, melyben Mária, Jézus Krisztus édesanyja a kereszt alatt állva sír, és fájdalma újabb meg újabb panaszáradatban tör fel. Nem istenanyaként, magasztosan jelenik meg, hanem földi asszonyként, akinek a létező legnagyobb fájdalmat kell átélnie: egyetlen fia kínhalálát.

A Mária-siralmak kezdetben a nagypénteki istentiszteletek részét képezték, mivel formájuk lírai sequentia (a szekvencia két, egymással formailag pontosan megegyező részből áll).

Ezek a költemények azért voltak annyira népszerűek, mert olyan érzések szólaltak meg bennük, amelyeket a legtöbb ember ismert (akkoriban nagy volt a gyermekhalandóság és sok anya átélte a gyermeke halálát). Tehát valós, emberi érzések, problémák, fájdalmak és megrendülések jutottak kifejezésre.

Az egyik legnépszerűbb, legmegrendítőbb Mária-siralmat egy olasz ferences rendi szerzetes, Jacopone da Todi írta. A szerző neve magyarra fordítva „dadogós Tódi” lenne, ugyanis Todi egy sokkoló élmény hatására egész további életében dadogott. Színházban volt fiatal nejével, és a nézőtéren egy emelvény összedőlt, ráesett a feleségére, aki menten szörnyethalt.

Jacopone da Todi, aki a nagy ijedtségtől kezdett el dadogni, ezek után szakított addigi életével (nemesi származású, jegyzőként és ügyvédként dolgozó világi értelmiségi volt), vagyonát szétosztotta a szegények között, és vezeklésül önsanyargatásba kezdett. Tíz évig vándorolt a világban, aztán belépett a ferences rendbe.

Arra vágyott, hogy az emberek minél inkább megvessék, utálják, kinevessék. Emiatt voltak, akik épelméjűségét is kétségbe vonták. Ő maga nem bánta, ha bolondnak tartják, sőt, örült is neki. Költészetével azonban igazolta ép elméjét, hiszen ő írta meg a leghíresebb Mária-siralmat, a Stabat mater (=„Állt az anya”) kezdetű himnuszt.

A műben a beszélő részvétet és szánalmat kelt a szenvedő anya iránt, majd a döbbent csodálkozás után a Máriával való azonosulás vágya imába vált át. Mária a lehető legnagyobb emberi kínt vállalta és élte át, a lírai én ezen a jogon könyörög hozzá mennyei közbenjárásért, hogy halála után a mennyországba juthasson.

Stabat mater…

Himnusz a fájdalmas anyáról

Állt az anya keservében
sírva a kereszt tövében,
melyen függött szent Fia,
kinek megtört s jajjal-tellett
lelkét kemény kardnak kellett
kínzón általjárnia.

Ó mily búsan, sújtva állt ott
amaz asszonyok-közt-áldott,
ki Téged szült, Egyszülött!
Mily nagy gyásza volt sírása
mikor látta szent Fiát a
szívtépő kinok között!

Van-e oly szem, mely nem sírna
Krisztus anyjával s e kínra
hidegen pillantana?
aki könnyek nélkül nézze,
hogy merül a szenvedésbe
fia mellett az anya?

Látta Jézust, hogy fajtája
vétkéért mit vett magára
és korbáccsal vereték.
S látta édes fiát végül
haldokolni vigasz nélkül,
míg kiadta életét.

Kútja égi szeretetnek,
engedd érzenem sebednek
mérgét: hadd sírjak veled!
Engedd, hogy a szívem égjen
Krisztus isten szerelmében,
s ő szeressen engemet!

Ó szentséges anya, tedd meg,
a Keresztrefeszítettnek
nyomd szívembe sebeit!
Oszd meg, kérem, kínját vélem,
kinek érdem nélkül értem
tetszett annyit tűrni itt!

Jámborul hadd sírjak véled
és szenvedjek mígcsak élek
Avval, ki keresztre szállt!
Álljak a kereszt tövében!
Szívem szíved keservében
társad lenni úgy sovárg!

Szűzek szűze! légy szívedben
hozzám jó és nem kegyetlen!
Oszd meg vélem könnyedet!
Add hogy sírván Krisztus sírján
sebeit szívembe írnám
s bánatodban részt vegyek!

Fiad sebe sebesítsen!
Szent keresztje részegítsen
és vérének itala,
hogy pokol tüzén ne égjek!
S az ítélet napján, kérlek,
te légy védőm, Szűzanya!

Ha majd el kell mennem innen,
engedj győzelemre mennem
anyád által, Krisztusom!
És ha testem meghal, adjad,
hogy lelkem dicsőn fogadja
a pálmás paradicsom!

(Babits Mihály fordítása)

A vers eredetileg latin nyelven íródott. Műfaja himnusz, azon belül is Mária-himnusz, azon belül pedig planctus (siratóének). Hangneme ennek megfelelően bánatos, panaszos.

Témája a gyermekét elvesztő anya fájdalma. A költő az anya, Mária nézőpontjából fogalmazza újra Jézus keresztre feszítésének ismert történetét.

Jellegét tekintve lírai elbeszélés, melyben az elbeszélő érzelmileg azonosul az édesanya fájdalmával. Üzenete az, hogy az emberi élet végső célja a bejutás Isten országába.

Kifejezőeszközök: metafora, megszemélyesítés, ismétlés, fokozás, alliteráció, figura etymologica, költői kérdés, felkiáltás.

A költemény rendkívül kimunkált, ami azt jelzi, hogy a 13. századra a latin nyelvű himnuszköltészetnek már jelentős hagyománya alakulhatott ki. A költő természetes könnyedséggel használja az ókori líra kifejezőeszközeit (pl. a metaforát, alliterációt).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!