Illyés Gyula: Bartók (elemzés)
A Bartók című vers 1955-ben íródott Bartók Béla halálának 10. évfordulójára, és a Színház és mozi című hetilapban jelent meg 1955 októberében.
Az országban ekkor rendkívül rossz volt a közhangulat. A lapot a pult alól elkapkodták, mivel már a vers megjelenése előtt híre ment, hogy a kommunista hatalom megpróbálta betiltani a költeményt (a számot elkobozták, a szerkesztőt elbocsátották). A közvetlen politikai mondandó felcsigázta a közönség érdeklődését.
Bartók című versével ugyanis Illyés Gyula a korabeli hivatalos kultúrpolitika becsmérlő, primitív véleményét bírálta, mely szerint Bartók zenéje kusza és diszharmonikus. A vers hivatalosan csak Illyés Kézfogások című kötetében jelenhetett meg, mely 1956-ban jött ki a könyvhétre.
Bartók Béla 1945 után világszerte híres és elismert zeneszerző lett, a legnagyobbak között tisztelték és ünnepelték. Közben itthon egyre jobban kiszorult a zenei életből, mert a korszak vezető kultúrpolitikusai (pl. Révai József) dekadensnek, a néptől elidegenedettnek tartották. Nemcsak Bartókot, hanem még József Attilát is kirekesztették a kánonból. Illyés Gyula szembefordult ezzel az ideológiai alapú értékítélettel.
1950-ben, amikor ez a szigor már oldódni kezdett, Bartók halálának 10. évfordulója alkalmából a zenei élet és az irodalmi élet képviselői is foglalkoztak a zeneszerzővel. Kiadták Juhász Ferenc Szarvas-ének című költeményét is. Felismerték, hogy Bartók zenéje példát adó és a művésznek a néppel való kapcsolata egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a hatalom beállítja.
Ezt a gondolatkört fogalmazta meg Illyés Gyula is Bartók című versében. Az elemzők szerint kiemelt figyelem illeti meg a művet, mely Illyés gondolati lírájának egyik csúcsteljesítménye, és már megjelenése pillanatában tudni lehetett róla, hogy remekmű.
Ugyanúgy a „zsarnokság” korában született, mint az Egy mondat a zsarnokságról, ezért fontos, hogy jól ismerjük azt a kort, amely szülte. Mert bár a versnek általános érvénye és egyetemes jelentésköre is van, konkrétan az aktuális politikai helyzetre reagált: az adott rendszer művészetpolitikai gyakorlatát bírálta.
A „nekik” és a „nekünk” két egymással szemben álló tábort jelöl, a Bartók zenéjét elutasítók és a Bartók zenéjét értők táborát. Ez alapján úgy tűnik, mintha egy fogadtatástörténeti vitába kapcsolódna be a vers, pedig nem csupán az új iránti bizalmatlanság és értetlenség bírálata jelenik meg benne, hanem ennél több is.
Már a felütésben nyilvánvalóvá válik, hogy a „hangzavar” szó a valóságot tükrözi. A hatalom azt állítja Bartók zenéjéről, hogy csupán hangzavar, holott valójában a korszak társadalmát jellemzi a hangzavar.
Másrészt Bartók nem illett bele a sémákba, így egy adott művésznek a Bartókhoz való viszonya kifejezte, hogy mit gondol az újat teremtő, eredeti művészetről és ezzel szemben a kaptafára készülő, sematikus művészetről.
Illyés költészetén belül a Bartók egy új vonalat nyit meg. Korábban, az 1930-as évektől a tárgyiasság, az epikus jellegű leírás és a részletező meditáció jellemezte Illyés verseit. Ez alakult át az 50-es években: egy mozgalmasabb, vibrálóbb, kihagyásos szerkezetű verstípus jött létre, mely gazdagabb gondolati anyagot dolgozott fel. Ennek a verstípusnak első példája a Bartók.
Bartók
„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,
ami nekünk vigasz!
Azt! Földre hullt
pohár fölcsattanó
szitok-szavát, fűrész foga közé szorult
reszelő sikongató
jaját tanulja hegedű
s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
a bearanyozott, a fennen
finom, elzárt zeneteremben,
míg nincs a jaj-sötét szívekben!
„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,
ami nekünk vigasz,
hogy van, van lelke még
a „nép”-nek, él a „nép”
s hangot ad! Egymásra csikorított
vasnak s kőnek szitok-
változatait bár a zongora
s a torok fölhangolt húrjaira,
ha így adatik csak vallania
a létnek a maga zord igazát,
mert épp e „hangzavar”,
e pokolzajt zavaró harci jaj
kiált
harmóniát!
Mert éppen ez a jaj kiált
mennyi hazugul szép éneken át –
a sorshoz, hogy harmóniát,
rendet, igazit vagy belevész a világ;
belevész a világ, ha nem
a nép szólal újra – fölségesen!
Szikár, szigorú zenész, hű magyar
(mint annyi társaid közt – „hírhedett”)
volt törvény abban, hogy éppen e nép
lelke mélyéből, ahová leszálltál,
hogy épp e mélység még szűk bányatorka
hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl
a hideg-rideg óriás terembe,
melynek csillárjai a csillagok?
Bánatomat sérti, ki léha vigaszt
húz a fülembe;
anyánk a halott – a búcsúzót ne
kuplé-dal zengje;
hazák vesztek el – ki meri siratni
verkli futamokkal?
Van-e remény még emberi fajunkban? –
ha ez a gond s némán küzd már az ész,
te szólalj,
szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,
hogy – mégis! – okunk van
remélni s élni!
S jogunk van
– hisz halandók s életadók vagyunk –
mindazzal szembenézni,
mit elkerülni úgysem tudhatunk.
Mert növeli, ki elfödi a bajt.
Lehetett, de már nem lehet,
hogy befogott füllel és eltakart
szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
s majd szidjanak: nem segítettetek!
Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
mi neked fölfedetett,
a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
te bennünket növesztel, azzal,
hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
Ez – ez vigasztal!
Beh más beszéd ez!
Emberi, nem hamis!
A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
a kétségbeeséshez.
Köszönet érte,
az erőért a győzelem-vevéshez
a poklon is.
Ím, a vég, mely előre visz.
Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.
Ím, a nagy lélek válasza a létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie.
Mert olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige.
Picasso kétorrú hajadonai,
hatlábú ménjei
tudták volna csak eljajongani,
vágtatva kinyeríteni,
amit mi elviseltünk, emberek,
amit nem érthet, aki nem érte meg,
amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,
csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,
példamutató nagy ikerpár,
zene csak, zene csak, zene,
a bányamély ős hevével tele,
a „nép jövő dalával” álmodó
s diadalára ápoló,
úgy szabadító, hogy a börtön
falát is földig romboló,
az ígért üdvért, itt e földön,
káromlással imádkozó,
oltárdöntéssel áldozó,
sebezve gyógyulást hozó,
jó meghallóit eleve
egy jobb világba emelő zene –
Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;
ki muzsikád ujjaival
tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,
ahol a baj
s beh különös, beh üdvös írt adsz
azzal, hogy a jaj
siralmát, ami fakadna belőlünk,
de nem fakadhat, mi helyettünk
– kik szív-némaságra születtünk –
kizenged ideged húrjaival!
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Illyés Gyula: Bartók (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>