Az élet felén 2 szerkezeti egysége:

Az 1. egység (1. versszak) olyan tájat fest le, amely első pillantásra idillikusnak tűnik. A késő nyár, a beköszöntő ősz érett, telt gyümölcsei, virágai azt jelzik, hogy elérkezett a begyűjtés ideje.

A vers ezzel a szenvtelennek látszó, tárgyilagosnak ható tájleírással indul (1-3. sor), de aztán egyre jobban érezhető lesz a lírai én jelenléte: a 4. sortól a beszélő hangja egyre személyesebbé válik (ami mintegy előkészíti azt az önkifejező megszólalást, amely majd a 2. egységben következik).

Az érett gyümölcs és a vadrózsa képe az élet tavaszát és nyarát jelképezi: a bőséget, az örömet, a boldogság beteljesülését. A csókoktól mámoros hattyúk boldog, játékos enyelgése a költészet és a szerelem motívumával egészítik ezt ki.

Ugyanakkor a természeti kép mélyén érezhető az átmeneti évszak drámai feszültsége: a part a tóba „hajlik”, omlik; a szilárd a folyékonyba, a változóba.

A hattyúk is az átalakulás szimbólumai: a népköltészetben gyakran elvarázsolt emberek, akik majd egyszer visszanyerik emberi alakjukat. A strófa utolsó 3 sora így szimbolikusabb értelmű lesz. A kép a hűvös tisztaságba vezet: a hattyúk feje a józan, szent vízbe merül. Az alámerülés a szerelem és az élet mámorából a bölcs reflexióhoz való eljutást jelentheti.

A 2. egység (2. versszak) egy riadt felkiáltással kezdődik („jaj” indulatszó), amely az emberre, a vers beszélőjére irányítja a figyelmet. A lírai én itt nyelvtanilag is megjelenik („honnan veszek”, „én”).

A beszélő vallomásos formában nyilatkozik meg (1-4. sor). A létében fenyegetve érzi magát, s ennek a fenyegetettség-érzésnek ad hangot. Fél a lopva közeledő téltől, amely majd sivárrá teszi a világot, s ebben a sivár világban a lélek is didereg.

A fájdalmas alanyi megnyilvánulás után a költő újra a külső szférába vetíti a belül megszenvedett otthontalanságot. A lírai személyesség az 5. sortól átvált egy tárgyiasabb közlésbe, amely külső benyomásokat rögzít.

A külvilágban megjelenik a tél (5-7. sor): nincsenek virágok, nincs napsugár, nincs se fény, se árnyék. A telet az idill hiányaként ábrázolja Hölderlin.

A szótlanságra is panaszkodik, mivel a nyelv hiánya, a nyelvtől, a beszédtől való idegenség számára az otthonosság megsemmisülését jelenti (nyelv és lét összefüggéséről, valamint Hölderlin költészetéről az egzisztencialista filozófus, Martin Heidegger írt tanulmányt később). A lényeg, hogy a nyelv nemcsak szerszám, a beszélgetés a létet is hordozza.

A zárlatban a jelen konkrétságában látható a dermesztő tél. A záró képben az elhagyatottság, a kifosztottság és a magány uralkodik: nincs ember, nincs természet, csak a falak állnak ridegen, némán, fenyegetően, és csak a zászlók csattogása hallatszik.

Az utolsó három sor fagyos némasága, rideg merevsége és a kellemetlen hanghatás a megsemmisülés rémületét árasztja.

Az érzelmi töltést a német eredetiben még intenzívebbé teszi a verselés, mivel sormértékváltás is történik. A Hölderlin műveire jellemző ditirambikus szárnyalásból ezúttal a daktilikus és a jambikus mértékek szembesülő ritmikája érezhető.