Hölderlin Az élet felén című verse 1802-ben keletkezett, amikor a 32 éves költő már a felbomló tudat szakadékának szélén állt. Hölderlin ugyanis tragikus sorsú ember volt, aki élete utolsó negyven évét elborult elmével élte le. Elmebetegsége miatt egész életéből alig tíz év jutott neki arra, hogy alkosson.  Amíg élt, kevés elismerésben volt része, nagyságát csak az utókor ismerte fel.

Kispolgári családból származott, apja korán meghalt, anyja pedig érzékeny lelkű papleány volt, aki négy gyermekét vesztette el, s az emiatt érzett gyász, a komor hangulat rányomta bélyegét a fiatal Hölderlin kedélyvilágára.

Bár anyja papnak szánta és teológiára küldte, Hölderlint jobban érdekelte a filozófia és a költészet: az egyetemen a kor két kiváló filozófusával barátkozott össze (Schelling, Hegel), akik akkor még szintén diákok voltak.

Később házitanítóként kereste kenyerét, a sors ide-oda vetette. Egyetlen szerelme egy gazdag bankár törékeny, fiatal felesége volt, akinek négy gyermeke mellett nevelősködött.

A hölgy neve Susette Borkenstein, de Hölderlin verseiben Diotimának nevezte (ezt az álnevet Platón Lakomájából vette). A szerelem soha nem teljesült be, legalábbis testi kapcsolat nem volt köztük, viszont mély lelki kapcsolat fűzte össze őket.

Amikor el kellett szakadniuk egymástól, Hölderlin életében az elsivárosodás, a magány és a sikertelenség korszaka következett el. Lelkileg amúgy is sérülékeny ember volt, és a kortársak közönye még érzékenyebbé, sebezhetőbbé tette.

Először 1802-ben jelentkeztek nála az első tünetek, amelyek megbomlott lelki egyensúlyát jelezték, és ebben az évben halt meg Susette is, ami a végső csapást jelentette számára. A súlyosan elmebeteg költőt barátai egy asztalosmester gyámságára bízták, aki élete végéig becsülettel gondozta.

Hölderlin költészete a német klasszika és a romantika határán mozog: mindkettőhöz kapcsolódik, ami a gyakorlatban azzal járt, hogy nem tartozott egyik irányzathoz sem. Az antik költők voltak a példaképei, főleg a görögök, de a klasszicisták (Goethe, Schiller) hiányolták lírájából a nyugodt fenséget és a kiegyensúlyozottságot, a romantikusoknak (Novalis) viszont az antikvitásért való rajongása, „görögsége” nem tetszett.

Így végül nem tekintették se klasszicistának, se romantikusnak, és nem fogadták be sehova. Életében alig néhány verse és csak Hüperión című műve jelent meg. Amikor első kötetét kiadták, már beteg volt, összes műveinek gyűjteménye pedig csak halála után látott napvilágot.

Hölderlin a szépség és az eszmények költője, aki költői álomvilágban, révedezésben élt. Az a típus volt, akiről azt szokás mondani, hogy „nem e világra való”, nem ebbe a mi anyagias, törtető, gyarlósággal teli világunkba. Neki egy sokkal tisztább belső világa volt, amelyben boldog tudott lenni. Lírájában a természetnek is nagy szerepe van: mintha a természet oldani tudná a szorongását.

Az ő világa a lélek világa, a lélek szépsége, a boldogságkereső költő világa (de ez a boldogság lelki boldogság, egyfajta lelki szerelem volt). Amit költészetében létrehozott, az olyan, mint a felhő, mint az illat, mint szerelmesünk illata, mint az erdő illata, mint az eső, az ősz illata: megfoghatatlan.

Az élet felén c. versét sem a szó szoros értelmében kell felfogni. Ez a vers egy olyan szellemi szférából érkező megnyilatkozás, amely a mi világunktól mérhetetlenül távol van, s ez a távolság (az „istenek távolléte”) volt Hölderlin költészetének alapélménye, kulcsmotívuma, s végtelen fájdalmának forrása.

A „tébolyult vátesz” – ahogy sokan nevezték – meg volt fosztva attól a transzcendenciától, amelyhez eredendően tartozónak vallotta magát. Költőként is arra érzett elhivatottságot, hogy közvetítsen az istenek és az emberek világa között: az eredeti, értékes, és a mostani, megromlott létezés között.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!