Ibsen Babaház c. drámája (más fordításban: Babaszoba, Nóra) 1879-ben keletkezett Rómában. A szerző ekkor már 15 éve élt hazáján, Norvégián kívül családjával együtt.

Henrik Ibsen (1828-1906): a legismertebb skandináv (norvég) író. Vannak kritikusok, akik Szophoklész, Shakespeare és Moliére mellett a legkiemelkedőbb drámaírók közé sorolják.

1828-ban született egy norvég kisvárosban, Skienben lecsúszott városi patríciuscsaládba. Apja jómódú kereskedő volt, de tönkrement. Ibsen alig nyolcéves volt, amikor a család elszegényedett, így korán megtapasztalta a nyomort és a kiszolgáltatottságot. 15 évesen már munkát kellett vállalnia, gyógyszerészsegédként dolgozott a közeli Grimstadban.

Fiatalságát zord magányban élte le, elszigetelődött a grimstadi jómódú polgároktól, akik lenézték a szegény és félszeg patikussegédet. Ezért Ibsen gúnyolódó verseket írt ellenük és a versek mellé karikatúrákat is rajzolt. Eleinte festő akart lenni, aztán gondolt az orvosi pályára is, de ezekből a tervekből nem lett semmi.

Családjának csak egy tagjához, a nővéréhez fűzték szorosabb érzelmi szálak, egyébként zárkózott különcként élt, lelkében azonban nagy erők dolgoztak.

Az 1848-as szabadságmozgalmak szellemi hulláma őt is magával ragadta, több költeményt is írt ebben a témában. Ekkor kezdett rátalálni igazi hivatására, az írásra.

1850-ben a fővárosban (akkori nevén: Krisztiana, ma: Oslo) akart egyetemre menni, de nem vették fel, mert érettségi eredményei nem voltak elég jók (matematikából és görögből megbukott).

Azonban ezt nem is bánta, mert nem igazán azért ment a fővárosba, hogy egyetemi hallgató legyen, hanem az ottani szellemi mozgalmakban akart részt venni (pl. egy időre belekeveredett a munkásmozgalmakba). Két barátjával ellenzéki szellemű irodalmi és politikai lapot indított. hogy a 48-as szabadságmozgalmak eszméit propagálja. Verseket és cikkeket írt, amelyekkel bizonyos tekintélyt szerzett.

1851 őszén Bergenbe költözött, mert állást ajánlottak neki az egy évvel korábban alapított első norvég Nemzeti Színháznál. 6 évig dolgozott a bergeni színháznak mint dramaturg, rendező, fordító és állandó költő (amolyan háziszerző).

Közben néhány hónapos színházi tanulmányutat tett Dániában, s megismerte Schiller, Hebbel, Kleist, Scribe és az ifjabb Dumas drámaírói művészetét. Ekkor sajátította el a mesterségbeli fogásokat.

Bergenben megnősült. Thoresen prépost lányát, Zsuzsannát vette feleségül, aki egy okos, erős lelkű, csaknem férfias szellemű nő volt. Hű társnak bizonyult Ibsen küzdelmei, nélkülözései, csalódásai közepette.

1857-ben Ibsen a főváros kisebbik Norvég Színházának művészeti igazgatója lett (a nagyobbikban dán színészek játszottak és teljesen dán hatás alatt állt). A színház azért küzdött, hogy a norvég köznyelv bekerüljön az irodalomba, s Ibsen teljes erővel vetette bele magát ebbe a nemzeti mozgalomba.

Fizetése csekély volt és azt se kapta meg mindig, ezért egyre több adósságot halmozott fel. 1862-ben a színház csődbe ment, és Ibsen ott maradt pénz és álláslehetőség nélkül, pedig valamiből el kellett tartania feleségét és azóta megszületett kisfiát.

Drámáit ugyan színpadra állították, de a drámaírói siker nem akart megjönni. Ibsen nagyon egyéni szemléletű költő volt, és a norvég közvélemény nem találta rokonszenvesnek se a gondolatvilágát, se az erkölcsi ítéletét, se a képzelete által szült figurákat. Ibsennek előbb le kellett gyűrnie veleszületett szkepszisét, ami kezdő kora óta akadályozta a munkában.

1864-ben családjával elhagyta Norvégiát és csak 27 év után tért vissza. Először Rómában élt, 1868-tól pedig német városokban (Drezda: 7 év, utána München). Rómában kezdte jobban kiművelni magát, pótolta hiányosságait (görög drámákat olvasott, szociológiát, filozófiát tanult, Hegelt tanulmányozta). Érett drámáit Németországban alkotta, külföldön vált nagy íróvá.

A közönség kezdetben Németországban is ellenszenvvel fogadta. A német színházaknak köszönhette, hogy a német közönség megkedvelte és felismerték benne a nagy drámaírót. A hazai, norvégiai sikert is az hozta meg számára, hogy Németország ünnepelni kezdte.

Az 1880-as évektől világhírnév övezte, kitüntetéseket és rendjeleket kapott. Európai diadalútján többek között Budapestre is ellátogatott (1891).

Már 61 éves volt, amikor megismerkedett egy fiatal lánnyal (Emilia Bardach), akibe beleszeretett, és fellángolt benne a nosztalgia az elsuhant élet után. „Magasztos, gyötrelmes boldogság az elérhetetlenért küzdeni” – írta a lány naplójába 1889-ben.

A közvéleménnyel sokáig szemben álló író, akit otthon hazafiatlansággal és erkölcsellenességgel vádoltak, a külföld elismerése, a világhír hatására kapta meg a norvég elismerést és lett hazájának nemzeti hőse.

Miután ezt az elégtételt megkapta, 27 év távollét után 1891-ben rászánta magát, hogy végleg hazatérjen Norvégiába, mert élete utolsó szakaszát szerette volna az otthoni környezetben leélni. Krisztianában telepedett le.

Ezt az utolsó időszakot egy súlyos betegség árnyékolta be. 1900. március 15-én könnyebb fajta szélütés érte, s ettől kezdve folyton betegeskedett. Érelmeszesedése is volt, és 1901-ben újabb szélütést kapott. Halála előtt 5 évet kellett bénán, tolószékben eltöltenie. 1906. május 23-án halt meg Krisztianában.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!