Guillaume Apollinaire A megsebzett galamb és a szökőkút című verse 1914 decemberében íródott és a Kalligrammák című kötetben jelent meg 1918 márciusában.

Ebben a kötetében a folyton új dolgokat kereső Apollinaire tovább folytatta a kísérletezést, versei egyre oldottabbak. Egyik legérdekesebb kísérlete a vizuális líraiság megteremtése az ún. képversek által, amelyek lényegében a kötet címét is adják (a kalligramma szó képverset jelent).

A kötetben szereplő versek 1912 és 1917 között íródtak, jelentős részük a harctéren készült: a költő ugyanis 1914-ben önként bevonult katonának. Nem lett volna muszáj neki, mert a személyi igazolványa szerint orosz állampolgár volt, de meg akarta mutatni, hogy ő is francia hazafi. Különben is bevonult mindenki a környezetében: kiadója, festő és író barátai, nem akart kimaradni.

Eleinte egyfajta izgalmas kalandnak tekintette az első világháborút, amelytől a világ megújulását remélte, és lelkesedett a „háború csodái”-ért. Nem is vette túlságosan komolyan, azt hitte, egykettőre legyőzik a németeket.

Később azonban, amikor szembesült a lövészárkok borzalmaival, ugyanúgy kiábrándult és megrendült, mint nálunk pl. az eleinte szintén lelkesedő Móricz Zsigmond. A megsebzett galamb és a szökőkút című versében is a háború okozta veszteség kap hangot.

A mű legfőbb különlegessége az, hogy típusa szerint képvers vagy kalligramma. A képvers vagy rajzvers gyökerei a hellenizmus koráig, Theokritoszig nyúlnak vissza. A görögök írtak például oltár formájú, vagy alakjukkal bárdot, pánsípot leképező verseket.

A képvers célja, hogy a szavak és sorok sajátos térbeli elrendezése révén a mű egy képi ábrázolást is kiadjon, méghozzá olyat, amely közvetlen vagy szimbolikus kapcsolatban áll a vers tartalmával. Vagyis a vers az alakjával is elmondja azt, amiről szól, tehát nemcsak verbálisan, hanem vizuálisan is megjeleníti az adott témát.

Apollinaire úgy vélte, ezzel az eljárással egyesíteni lehet a térbeli és az időbeli művészetek lehetőségeit és új hatásokat lehet elérni. Szentül hitte, hogy a képverssel megváltoztatja a modern költészetet. Az alakzatot kirajzoló vers valóban új befogadói magatartást kíván meg, hiszen az olvasó ránéz a versre és először mint képet próbálja értelmezni, és csak utána kezdi el olvasni a szöveget.

A képvers megjelenésének fő oka, hogy az avantgárd alkotóit izgatta a különböző érzékelési módok összekapcsolása és a különböző művészeti ágak egyesítése. Az avantgárd költészet egyik legjelentősebb hitvallását éppen Apollinaire fejtette ki Az új szellem és a költők című híres tanulmányában.

A 20. századi avantgárd irodalom egyébként nem elsőként fedezte fel magának a képverset, hiszen a képvers a reneszánsz idején is kedvelt volt és a német barokk költői is művelték. A középkorban szívesen írtak például szív, oszlop, korona, fa és kereszt alakot formázó költeményeket.

A képvers által létrehozható vizuális jellegű líraiság nagyon izgatta az avantgárd magyar költőit is, Kassák Lajos és Nagy László is megpróbálkoztak vele, de írt képverseket Babits, Radnóti és Weöres Sándor is.

A képversek egy része leginkább csak betűkből szerkesztett grafika, ami a dekorativitásával hat. Ezek költeményként nem igazán jók.

A megsebzett galamb és a szökőkút azonban versként is remekmű, Apollinaire legjobban sikerült képverse. A műben a háborúba bevonult és elesett barátait siratja el, és azokat a lányokat, akiket a háború szakított el a párjuktól. A mű Radnóti Miklós fordításában nálunk is Apollinaire egyik legismertebb alkotása.

Apollinaire munkásságának jelentősége az olyan költészeti újítás, amely egyben az ókori hagyományokat is megőrzi: költészete formabontó, de nem rombolja a hagyományt. A formabontás nemcsak a képversekben mutatkozik meg, hanem például abban is, hogy elhagyja a központozást, így a szöveget többféleképpen is lehet érteni. Nem kényszerít arra, hogy egyféleképpen értsük.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!