Gogol A köpönyeg című elbeszélése 1834 és 1842 között keletkezett. Az író egyik legismertebb alkotása, melyen sokáig dolgozott. Első változata 1835-ben jelent meg, végleges változata 1842-ben látott napvilágot a Pétervári elbeszélések című kötetben.

Történelmi-társadalmi háttér: Oroszországban hasonlóan elmaradott volt a társadalmi fejlődés, mint Magyarországon, és nem volt még erős, művelt polgári osztály. Ezért a polgári átalakulást a nemességből kiszakadt orosz értelmiség sürgette.

Az orosz nemesi fiatalság elit rétege a cári önkényuralom megdöntésére törekedett (e célt szolgálta az 1825-ös dekabrista felkelés, amelyet vérbe fojtottak). I. Miklós cár nem járult hozzá a jobbágyfelszabadításhoz, de meghozott néhány enyhítő intézkedést (pl. megtiltotta a földesuraknak a jobbágyok eladását, száműzését Szibériába stb.). Ettől azonban még megmaradt a középkori (feudális) társadalmi berendezkedés (csak 1861-ben szűntette meg a jobbágyságot II. Sándor cár).

Az ország siralmas helyzete lett az orosz realista irodalom fő témája. A 19. század az orosz irodalom fénykora, az orosz realizmus pedig, azon belül is az epika fölé nőtt az angol és a francia regénynek is.

Míg nyugaton a forradalom után kialakult a kapitalizmus és a nyugati realista írók a kapitalista rendszer ridegségét, a pénz hatalmát, a karrierista törtetést bírálták, addig az orosz realista írók az orosz vidéki élet sivárságát és a városi kisemberek szánalmas sorsát ábrázolták. Az orosz írók fedezték fel elsőnek regénytémaként a szegényeket, a cári rendszer megalázott, kiszolgáltatott áldozatait.

A cári rendszernek áttekinthetetlenül bonyolult bürokratizmusa volt. Ennek a bürokráciának egyik fogaskereke volt az ún. csinovnyik, vagyis az orosz kishivatalnok. A csinovnyik jellegzetes alakjává vált a kisemberek felé forduló orosz realista írók műveinek.

Gogol (1809-1852): a 19. századi orosz irodalom kiemelkedő tehetségei, íróóriásai közé tartozott. Szorocsinciben született 1809. április 1-én ukrajnai kozák kisnemesi családban.

Gyermekkora rendezett körülmények közt telt egy kis faluban. Apja tisztviselő volt és szenvedélyesen szerette a színházat, maga is írt verseket ukránul (akkor „kisorosz” nyelvnek mondták). Nagyapjától pedig sok kozák népmesét hallott. Az otthonról hozott irodalmi légkör meghatározta későbbi pályáját.

A középiskolát Nyezsinben végezte. Már diákként megmutatkoztak művészi hajlamai (verseket írt, festett, színészkedett – nagy komikai tehetsége volt).

1828-ban Pétervárra ment, ahol először a színészettel próbálkozott, de sikertelenül. Ezután rövidebb utazást tett Németországban (Lübeck, Hamburg), majd állami szolgálatba lépett (segédírnoki állást vállalt). Szerette volna hasznossá tenni magát, de csalódott, az aktamásolás unalmas munka volt, ami nem adott lehetőséget nagyszabású tervei megvalósítására (az államgépezet megreformálására).

Ráadásul fizetéséből alig tudott megélni, valósággal nyomorgott. Irodalmi tevékenységét is eredetileg azért kezdte el, hogy kiegészítse sovány keresetét.

1830-ban kapcsolatba került a pétervári művészvilággal, összebarátkozott Zsukovszkij költő-műfordítóval és Puskinnal. Otthagyta hivatalnoki állását és házitanítói munkát vállalt gazdag orosz arisztokraták házaiban, aztán egy leánynevelő intézetben tanított történelmet.

Írói sikerei és barátai, különösen Puskin pártfogása révén 1834-ben Gogol elnyerte a pétervári egyetem középkori történelem tanszékének adjunktusi posztját. A kellő tudományos felkészültsége azonban nem volt meg az állás betöltéséhez, s ezt belátva egy év múlva leköszönt a katedráról. 1835-tól élete végéig csak irodalommal foglalkozott.

Komoly fordulat A revizor c. vígjátékának első, 1836-os bemutatásakor történt az életében. A mű fogadtatása elég vegyes volt, mivel a hivatalos körök Oroszország megrágalmazását látták benne. Gogol megrémült a felkavart közhangulattól és 1836 júniusában külföldre utazott, valósággal elmenekült hazájából.

Ezután hosszú éveken át élt idegenben (Németország, Svájc, Franciaország, Olaszország). 1837-ben kiválasztotta Rómát végleges tartózkodási helyéül.

1841 őszén hazautazott Moszkvába, hogy megszerezze a cenzúra engedélyét Holt lelkek c. regénye kiadásához. A mű 1842-ben jelent meg Csicsikov úti kalandjai avagy a holt lelkek címen, és megrázta egész Oroszországot. A közvélemény ismét Gogol ellen fordult, aki újfent megrémült a mű hatásától és meggyötörten, betegen, elbizonytalanodva visszatért külföldre.

Hat éven át nyugtalanul vándorolt (Olaszország, Németország, Franciaország). Világnézeti válsága egyre jobban elmélyült, végül vallásos rajongásba csapott át. Elzarándokolt Jeruzsálembe, majd 1848 tavaszán végleg visszatért Oroszországba.

Önvád gyötörte az orosz világ sötét ábrázolása miatt és ki akarta engesztelni olvasóit. Folytatta a Holt lelkek írását, és azt hangoztatta, hogy a második kötetben hazája szebb arcát fogja megmutatni.

Meghasonlott lelkiállapotát jelzi, hogy megtagadta korábbi műveit (Egy szerző vallomásai, 1847), cár-és egyházhű nézetekre tért át (Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből, 1847) és szakított nyugatos, felvilágosult barátaival (pl. Belinszkij).

Élete utolsó éveit súlyos depresszióban, a világtól elzárkózva töltötte.

A Holt lelkek második kötetével lassan haladt, 10 éves munka után csak 1852-re készült el vele. A mű sohase jelent meg, mert Gogol halála előtt nyolc nappal elégette a teljes kéziratot. Nem tudni, hogy elégedetlen volt-e az írásával, azaz nem tudta elég „szépnek” ábrázolni Oroszországot, vagy azért égette el, mert úgy érezte, hogy amit írt, az nem igaz.

Moszkvában halt meg 1852. március 4-én.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!