Értelmezés: rendkívül nehéz értelmezni, mivel az elbeszélés világa alapvetően abszurd.

A víziószerű, képtelenségeket tartalmazó, furcsa, talányos történet szimbolikus jelentésű, áttételes, elvont. Vagyis nem szó szerint az történik, hogy egy vidéki ember be akar jutni a törvény kapuján, hanem egy életérzést fejez ki. Konkrétan a valóságban ilyen nem történhet meg, de a párbeszédek hihetővé, elképzelhetővé teszik.

Az elbeszélésnek van egy köznapi, kézzelfogható és egy emelkedett, filozofikus jelentésrétege. A köznapi rétegben az történik, hogy egy vidékről jött ember érkezik a törvény kapujához, amely mindig nyitva áll, és be akar lépni rajta. Az őr azonban ezt nem engedi, legalábbis jelenleg („most”), de lehetségesnek tartja, hogy később esetleg beléphet („meglehet”).

A vidéki ember a saját akaratából jött, nem azért, mert beidézték. Önszántából keresi a törvényt, valószínűleg azért, mert bűnt követett el. Kafkánál ugyanis mindig a büntetés keresi a vétket, a vádlott keresi a bűnét. Kafka hősei előbb megbűnhődnek, és a büntetés miatt kezdik el keresni, hogy mit követtek el, miben vétkesek, miért kapták a büntetést. Az persze nem derül ki, hogy a vidéki embernek mi a bűne, és arról sem tudunk meg semmit, hogy egyáltalán bűnösnek érzi-e magát.

Miközben a bebocsátásra vár, megöregszik, létezése állapottá merevedik. Mégsem megy el, nem adja fel és megy haza, és erőszakkal sem próbál behatolni a törvény házába. Néhány megvesztegetési kísérlet után csak vár és szemlélődik, figyel, meg az őr prémgallérjának bolháival társalog.

Úgy tűnik, a létezése determinált, előre el van döntve a sorsa, azaz nincs választása. Vagy legalábbis ő maga abban a hitben él, hogy nincs lehetősége önálló, saját szabad akaratából való cselekvésre.

A törvénynek nemcsak háza és kapuja van, hanem sok-sok terme is („teremről teremre”), amelyeket őrök őriznek. Az őrök között valamilyen hierarchikus rend van („egyik hatalmasabb, mint a másik”). A kapuőr, akivel a vidéki ember beszél, a rangsor legalján helyezkedik el, de a vidéki embernél még ő is sokkal hatalmasabb.

A törvény célja, hogy fenntartsa a rendet azzal, hogy normát ad, jutalmaz és büntet. Kafkánál azonban a törvény nem átlátható, nem értelmezhető, nincs kerete, jelentése, csak hatalma, ezért félelmet és szorongást kelt.

A kívülálló nem ismeri a törvényt, sőt, a törvény alkalmazottja, az őr sem ismeri a törvényt (pedig ő a mechanizmus belső tagja). Még az olvasó előtt is rejtve marad a törvény. Ez azt jelenti, hogy a példázat tanulsága szerint a törvény mint norma elvesztette egyetemes érvényét.

Mivel a törvény nem egyértelmű, valahogy értelmezni kell. Az ember a törvényt mindig önmagából, saját önértelmezéséből kiindulva értelmezi, és ez sokféleséghez vezet.

Ha a törvényt mindenki a maga módján értelmezi, akkor a törvény minden ember számára mást jelent. A vidéki embernek az a természetes, hogy mindenki ugyanazon a kapun megy be, az őrnek az, hogy mindenkinek külön kaput jelölnek ki.

A vidéki ember nem tudja, hogy a kapu csak az övé, más nem is léphetett volna be rajta, csak ő. Ő úgy értelmezi a törvényt, hogy mindenkinek azon a kapun kell bemennie. Amikor megtudja, hogy tévedett, akkor már késő, mert az őr bezárja a kaput.

Ez rámutat, milyen fontos a kezdeményezés és az ember önálló világértelmezése, de fontos az is, hogy legyenek azonosságok, közös pontok az emberek világértelmezésében. Ha a törvény minden értelmezésben más, akkor nem lehet olyan közös pontot találni, ami mindenkire egyaránt érvényes.

Kafka mondanivalója éppen ez: az azonos értelmezések ellehetetlenülése és a törvény egyetemes érvényének megszűnése.

Jelentősége: a példázat műfaját az irodalmi hagyományban egyértelműség jellemezte. Kafka összetettebb, metaforikusabb-szimbolikusabb irányba mozdítja el a műfajt.