Kafka művei több, egymásnak akár ellentmondó értelmezést tesznek lehetővé, és a szöveg semmilyen fogódzót nem nyújt az értelmezési lehetőségek között való választáshoz.

Írói világának jellemzői: elidegenedés, magány, szorongás, létbizonytalanság, fenyegetettség-érzés. Művei különös hangulatúak, gyakran a felébredés motívumával kezdődnek. Maga az ébrenlét viszont olyan, mint egy lidérces rémálom. A létezést Kafka megfejthetetlen, kiismerhetetlen, talányos dolognak tartotta. Hősei sorsát valami idegen, személytelen, kísérteties hatalom irányítja.

A fő motívum az elidegenedés, amely a társadalomban megy végbe. Az emberi kapcsolatok eltorzulnak, mesterkéltté, üressé, anyagiassá és erkölcsileg romlottá válnak. Az egyén elmagányosodik, elszigetelődik, és ez idegen, riasztó hellyé teszi a világot.

Az elidegenedett társadalom olyan gépezet, amely megöli az egyéniséget, az emberséget. Az ember nem lehet önmaga, szem elől veszíti az élet lényegét és a gépezet egyik csavarjává válik. Egy elembertelenedett világ részese, és emiatt bűntudatot érez.

Kafka hősei magányosan, szorongva tévelyegnek ebben a riasztó világban, amely olyan a számukra, mint egy útvesztő vagy labirintus. Ide-oda vetődnek benne, nem találják a helyüket.

Olyan törvények uralmának vannak alávetve, amelyeket nem ismernek. Szeretnének kitörni ebből, keresik a szabadulás lehetőségeit, keresik az élet értelmét, az igazságot, a „törvényt”, de soha nem találják meg. Soha egy pillanatra sem tárul fel előttük a sorsukat alakító „Rend” és „Törvény” értelme, amelynek fennhatósága megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor működése áttekinthetetlen.

A Kafka-hősök titkokat, sötétséget, rejtvényt, feladványt éreznek a világban. Szeretnék megérteni a világot, beleilleszkedni a társadalomba, de az túl szövevényes és belegabalyodnak. Olyan feladvány a világ, amiben nem tudunk kiigazodni. Labirintus a világ, amelyben csak tévelygünk, és nem látjuk a kiutat, nincs fény az alagút végén.

Kafka szereplői nem találják a helyüket. A hatalom fölöttük állónak, személytelennek, érzéketlennek, megközelíthetetlennek és kiismerhetetlennek mutatkozik. Nem azért bünteti az egyént, amit tett, hanem azért, mert ilyen vagy olyan az illető, azaz mert bűnnek tekinti, ha valakinek egyénisége van.

A Kafka-hősökkel mindig történik valamilyen abszurd dolog, ami fordulatot hoz. Egyszer csak egy másik világban találják magukat, amely teljesen más, mint a mindennapi életük, így a hétköznapi létezés szférájából átkerülünk a képtelenbe, az abszurdba. A szereplő tudja, hogy egy másik világban van, mégis egy ideig még a régi szokásai szerint viselkedik.

Kafka tehát alapvetően egy hétköznapi, nagyon is reális világot ábrázol, és erre építi rá a másik, irreális világot, a fantasztikumot. Ez a másik világ nemcsak az adott szereplő tudatában létezik, hanem a valóságban is, és a két világ között kapcsolat is van. Kafka állandóan egybejátszatja a kettőt.

A fantasztikumban a valóság, a társadalom meghatározó vonásai jelennek meg sűrítve. Az író nem másolja a valóságot és nem is magyarázza a világot, hanem egy abszurd képben jeleníti meg.

Világkép: Kafka úgy látta, az ember magányosan és kiszolgáltatottan él egy olyan világban, amelyet nem ért. „Olyan törvények uralkodnak rajtunk, amelyeket nem ismerünk.” Műveiben ezeket a felszín alatt működő, láthatatlan erőket jelenítette meg és a hatalmukban vergődő embert.

Nem a könnyebbik utat választotta, mindig a legfontosabb dolgokról akart beszélni: „Nem elégedhetem meg azzal, hogy csak odadugom az ujjam hegyét az igazsághoz” – írta naplójában. A kimondhatatlant, az élet végső értelmét kereste. Egyik levelében írta: „Mindig valami közölhetetlent igyekszem közölni, valami megmagyarázhatatlant megmagyarázni.”

Sok a parabolisztikus rész Kafka regényeiben (parabola: példabeszéd), az író példázatokat ad elő, kisebb történeteket, amelyekből messzemenő következtetéseket lehet levonni. A Kafka-életmű végső üzenete, hogy az ember védtelen és kiszolgáltatott, az emberi lét értelmetlen, és nem lehet kitörni ebből az értelmetlenségből.

Fogadtatása: Kafka művei halála után sorra megjelentek, de csak a második világháború után váltak világszerte ismertté. Az életmű azért a háború után élte reneszánszát, mert az emberiséget ért megrázkódtatások, csalódások és szenvedések az olvasókat fogékonnyá tették Kafka sajátos világának befogadására. Úgy érezték, Kafka rémlátomásai valósággá váltak.

Magyarországon korán felismerték jelentőségét: Márai Sándor már 1920-ban magyarra fordított három Kafka-elbeszélést (Az ítélet, Az átváltozás, Testvérgyilkosság) és elsőként méltatta az írót. Ekkor az énvesztés volt a központi élmény, a labirintusélmény csak az 1960-as években vált meghatározóvá.

Jelentősége: világirodalmi klasszikusnak számít, aki az irodalom egyik viszonyítási pontjává vált. Az általa kialakított megszólalási mód igen termékeny ábrázolási lehetőségnek bizonyult. Nagyságát bizonyítja, hogy a 20. század közepének minden jelentősebb írójára hatott Thomas Manntól Albert Camus-ig. Művei a kor zeneszerzőit is megihlették (Maderna, Einem, Henze).

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!