A költemény 1837-ben íródott, műfaja szerint románc. Arról nevezetes, hogy Petőfi Sándor erre válaszul írta Palota és kunyhó című versét, melyben Eötvös művével vitatkozik. Érdemes mindkét verset elolvasni, mert így kaphatunk teljes képet a polémiáról. (A Petőfi-versről ITT írtam.)

A vár és a kunyhó

Áll grófi vár magányosan
A puszta bérczfokon,
Kőczímer a kapuk felett,
Zászlók a tornyokon;

S mélyen kerítik árkai
Sok százados falát,
Hová török s tatár erő
Nem lelheté utát.

S egy kis lak áll a bércz alatt,
Zöld rétnek közepén,
Nyugalmasan fészket rakott
A gólya tetején;

Zöld a kerítés, kis falát
A dél sugáritól,
Egy hársfa védi, födele
Nem nyúl ki ágiból:

De a magas tornyok felett
S a kisded ablakon
Egy nap sugára játszadoz,
S mindent egy fénybe von.

S kéken terűl a tiszta ég
A vár s kunyhó felett,
Egyképen mintha áldana
Urat s szegényeket.

* * *

Eljött az est, csikorgva nyílt
A tölgyfa várkapu,
S büszkén köszöntve lép elő
A deli úrfiu.

Arany kard csördül oldalán,
Dolmánya gyöngyözött,
S reszketve csillog drágakő
A nyuszt-kalpag fölött.

Eljött az est szép hajnala
S a kunyhó ajtaján,
Pirúlva, mint az ég, kijő
A szép jobbágy-leány.

Remegve lép s meg visszanéz,
Megáll s tovább siet.
A völgyben nincs ily szép leány,
Világon sem lehet!

Ah, régen vár az ifiú
Erdő sötétiben,
Siet, siet a szép leány,
Keblén majd megpihen.

Szű szűn dobog, ott állnak ők
Hallgatva boldogan,
Eltűnt a vár s a kunyhó rég
Az éj homályiban.

Eltűnt a föld s a nagy világ,
A gyémánt s czímerek,
Egy érzeménynek lángiban
Dobognak a szivek.

* * *

Magasan űl a büszke gróf
Várának termiben,
Arcza komoly, fehér haja,
A szív örömtelen.

S az ajtó nyílik és belép
A grófnak egy fia,
Egy földmives s egy szép leány
Vezetve általa.

„Atyám! – a deli ifju szól –
Add szent áldásodat,
Csak őt, csak őt szerethetem,
Csak érte él fiad.”

„Csak őt, csak érte?” – szól az agg,
S harag gyúl arczain –
„Mocskot, tudod, nem szenvedek
Ősimnek czímerin.”

„Mocskot nem szenvedek magam –
Szól a földmívelő –
Nevem felett; leányomat
Mért csábitá el ő?”

„Itt függnek ősim képei –
A gróf szól – s czímerek,
Nincs köztük egy is nemtelen,
S nem lesz, mig én leszek.

Nemzetségfám terjedten áll,
Áll ősim tereme,
A harczmezőn pihennek ők;
E faj hősök neme”.

Szól a jobbágy: „Velem leány!
Gróf úr, isten veled,
Erősen áll ez ősi vár,
S hires vitéz neved.

De voltak ősim nékem is,
Van nékem is hazám,
S a gróftul nem koldult kenyért,
Bármily szegény apám.

E hársat nézd, száz évivel,
Csekély lakom előtt,
Nemzetségfának ülteté
Ősöm a zöldelőt.

Felnőtt a fa, száz ágakat
Hajtott erős töve,
S hidd el, gróf úr, jobbágyod is
Gondol még ősire.

Ha ott ül estve s a mező
Kaszálva illatoz,
S az est harangja énekel,
Mint egy szentelt koboz:

A mult időkre gondol ő.
Miként te, hős uram,
S a nemtelen szemekből is
Megindul a folyam.

Mert voltak ősim nékem is
Hazáért vérezők,
S mert nem említed tettöket,
Tán nem vitézek ők?

Bár ősöd hantja szépen áll
Ismert a harczmezőn,
A népnek hamva, büszke úr,
A por eldődidön.”

A jobbágy szólt s büszkén kimegy,
Hol kis kunyhója áll,
De ah, szelid leánya ott
Nyugalmat nem talál.

S nyugalmat nem talál a gróf
Fia, sohajtozik:
A várban s a kunyhóban egy
Keserv uralkodik.

* * *

Ősz lett, a hársak zöldje hull,
A fecske elrepűl,
Elszáradt lomb csörögve száll
A kis kunyhó körűl.

S a büszke várnak tornyain
S a tölgy kapu felett
Búsan szállong gyászlobogó,
Szines zászlók helyett.

Csikorgva nyíl a várkapu
S kilép a gyászsereg,
Egy rézkoporsót visznek ők,
Rajt’ festett czímerek.

Nyílik a kunyhó ajtaja,
Fehér leányok ott,
Virágtakart födél alatt,
Kihozzák társokat.

Megállanak a zöld mezőn,
Uj sírgödör körűl,
S a gróf s a jobbágy bánata
Egy könyüvé vegyűl.

Rög rögre húll, temetve ott
Két fájó szív pihen,
A gróf és a jobbágyleány
Egy sírnak mélyiben.

Eötvös József (1813-1871) népszerű témát dolgozott fel művében, amelyet a népköltészetben a Kádár Kata, a régi magyar irodalomban a Telamon históriája örökített meg.

Olyan irodalmi közkincsről van szó, amelynek motívumai messzire ágaznak szét, és amelyből sokan merítettek.

A téma, a magas rangú férfi és az alacsony születésű lány szerelme és a köztük levő társadalmi távolság Kisfaludy Károly Stibor vajda című színművében is megjelenik (amely A vár és a kunyhó keletkezésekor még műsoron volt), de Vörösmarty Szép Ilonka című versében is ez okozza a tragédiát.

Nemcsak a magyar, hanem a világirodalom számára is kedvelt téma ez, jó példa mondjuk a német népköltészetben a Bernauer Ágnes történetét elmesélő monda, amelyben III. Albert bajor herceg és egy Ágnes nevű szegény lány között szövődik tragikus szerelem.

A téma legtökéletesebb megfogalmazása azonban vitathatatlanul Schiller Ármány és szerelem című színműve, melyben az Eötvös-vershez hasonlóan szintén szerepel egy zord atya és egy öntudatos szegény ember (aki Schillernél muzsikus), valamint benne van a tragikus kettős halál motívuma is.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!