Edgar Allan Poe A holló című verse 1844-ben keletkezett. A költő egyik legismertebb műve, mely 1845. január 29-én jelent meg az Evening Mirror című lapban New Yorkban.

Íróként Poe rejtelmes novelláiról ismert, melyekben az érzelmek, izgalmak felcsigázására törekedett. A költeményt, akárcsak prózáját, a titok atmoszférája lengi be. Az emberi lét misztériumát az irracionalitásra való rádöbbentéssel igyekezett megsejtetni.

A műalkotás filozófiája című tanulmányában Poe részletesen leírta, hogyan született meg a költemény. Kifejtette, hogy egy vers megírása nem ihlet eredménye, és hogy a versei nem valamiféle lázas, eksztatikus állapotban születnek.

Szerinte igazán hatásos műalkotás csak tudatosan, gondos szerkesztéssel és a nyelvi-költői eszközök ésszerű kiválasztásával, azaz racionális megfontolások útján hozható létre. A hatás, amit a mű a befogadóra tesz, teljesen kiszámított.

A holló esetében például előre megtervezte a vers hosszát: 100 sor, ami se túl hosszú, se túl rövid, így olvasáskor az izgalmi állapot nem csökken (végül 108 sor lett). Szintén a hatáskeltést szem előtt tartva választotta ki a vers modalitását: a hangvételben keveredjen a szépség és a szomorúság. Ezután a refrénen gondolkozott el, létrehozta a vers alapszavait, és így tovább.

Poe nyilvánvalóan a romantikának azzal az elképzelésével akart szakítani, miszerint a költészet érzelmekből fakad. A tanulmány igazságtartalma természetesen nem ellenőrizhető le, de mindenesetre ráirányítja a figyelmet arra, hogy a mesterségbeli tudás legalább olyan fontos a költészetben, mint az ihlet.

A holló jól érezhetően mutatvány jellegű alkotás: értelmezését nem lehet a költő életrajzi tényeivel „megtámogatni”. A vers máig sem múló népszerűsége azt jelzi, hogy Poe módszere, ha nem is az egyetlen, de célravezető módja a versírásnak.

A holló lefordítását számos magyar költő érezte kihívásnak: a 19. században Szász Károly és Lévay József, a 20. században Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád fordították le. A Nyugatosok kiváló fordításai ellenére később is sokan megpróbálkoztak a fordítással: Harsányi Zsolt, Franyó Zoltán, Telekes Béla és Radó György tett közzé saját fordítást.

Egybehangzó vélemény szerint Tóth Árpád fordítása sikerült a legjobban, ezért az elemzésekben ezt szokás használni.

 

A holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
a furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár,
„Vendég lesz az”, így tűnődtem, „azért roppan künn a zár,
     az lesz, más ki lenne már?”

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
és én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
     s földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, –
rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
„Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
     az lesz, más ki lenne már?”

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
s „Uram”, kezdtem, „avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
nem is hittem a fülemnek.” – S ajtót tártam, nyílt a zár:
     éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
nem búgott más, csak egyetlen szó: „Lenóra!”, – halk, sóvár
hangon én búgtam: „Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
     ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
s szóltam: „Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
no te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
csitt, szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
     szél lesz az, más semmi már!”

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
s rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennenhordott
csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
ajtóm felett Pallasz szobrán megűlt, mint kit helye vár, –
     ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, –
s szóltam: „Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?”
     S szólt a Holló: „Sohamár!”

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
     kinek neve: „Sohamár.”

S fenn a csöndes szobron ülve, az a Holló egyedül e
szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
s én szólék, alig sóhajtva: „Majd csak elmegy, messziszáll,
mint remények, mint barátok, holnap ez is messziszáll.”
     S szólt a Holló: „Soha már!”

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó, –
„Úgy lesz”, szóltam, „ennyit tud csak s kész a szó-és igetár;
gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
     ezt, hogy: „Soha – soha már!”

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
és a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
     mért károgja: „Soha már?”

Ekként űltem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
s fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
s melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
     Ő nem nyomja, – soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
„Bús szív”, búgtam, „ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár,
idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”
     S szólt a Holló: „Soha már!”

„Látnok!”, nyögtem, „szörnyü látnok, ördög légy, madár, vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár, –
van… van balzsam Gíleádban?… mondd meg, – lelkem esdve vár…”
     S szólt a Holló: „Soha már!”

„Látnok!”, búgtam, „szörnyű látnok! ördög légy, madár, vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
     S szólt a Holló: „Soha már!”

„Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, „menj, madár, vagy ördög,
menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!”
     S szólt a Holló: „Soha már!”

A szárnyán többé toll se lendűl, és csak fent űl, egyre fent űl,
ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
míg a lámpa rájaomló fényén roppant árnya száll,
s lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
     fel nem röppen, – soha már!

(Tóth Árpád fordítása)

 

A holló műfaja ballada (van benne egy epikus szál, valamint monológ és dialógus, azaz dramatizálás).

Témája a haláltól, a megsemmisüléstől való félelem. Poe világszemléletének meghatározó vonása volt a mulandóság, az emberi élet végességének tudata, s az a felismerés, hogy a halál, az elmúlás nem egy másik szférába való átlépés, hanem teljes megsemmisülés.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!