Az Isteni színjáték elemzése – alapszituáció, beszédhelyzet, költői eszközök

Főszereplő: a mű hőse az eltévedt ember. Az emberélet útjának felén jár, azaz 35 éves, és eltévedt az élet „nagy sötétlő erdejében”.

Alapszituáció: az első ének írja le, mely egyben előre is utal a mű egészének lényegére (az első 9 sor összegzi az Isteni színjáték tartalmának lényegét).

Az élet erdeje egy sűrű, kusza vadon. Hősünk azért téved el benne, mert elhagyta Beatricét, a tökéletességet. Amíg a lány élt, addig őt követve megmaradt a helyes úton, de miután meghalt, letért arról. Fel szeretne jutni az erény dombjára, de három allegorikus vadállat útját állja.

Halott szerelmese, a mennyben élő Beatrice úgy látja, Dante olyan mélyre süllyedt, hogy csak akkor van esélye az üdvösségre, ha megmutatja neki a túlvilágot. Ezért leszáll az égből a Pokol tornácára és megéri a nagy római költőt, Vergiliust (akit a középkorban már-már szentként tiszteltek), hogy segítsen az utat tévesztett léleknek.

Vergilius fogja kalauzolni a mű főhősét a Pokolban és a Purgatóriumban, de ő csak a földi Paradicsomig kísérheti el (az égi Paradicsomba nem léphet be, mivel a kereszténység előtt született). Itt Beatrice veszi át a szerepét, a mennyben ő lesz Dante vezetője.

Az Isteni színjáték valójában emberi színjáték is, mivel a főhősben földi gondok és szenvedélyek munkálnak. A túlvilági tájakat nevezetes történelmi személyek és a 13-14. századi Itália szereplői népesítik be. Ezek a személyek Dante politikai meggyőződésének megfelelően vagy a Pokolban bűnhődnek vagy a Paradicsomban megdicsőülnek.

Beszédhelyzet: a beszélő megszólítja az olvasót („megértsd”, „hallanod kell”), ami jelzi, hogy a történet elbeszélésének célja van: a misztikus utazás egy példaértékű esemény, amely az emberek okulását szolgálja.

Költői eszközök: ellentétek (sötétség-fényesség, hegy-völgy), allegorikus kifejezésmód – a középkor jellegzetes művészi kifejezésmódja (allegória = „másról beszélni”, görög szó). Az allegória kettős jelentésű kép vagy képsor, van egy közvetlen és egy átvitt értelme is, mert a beszélő mást mond ki, mint amit gondol.

Az antik retorika (szónoklattan) szabályai szerint az allegória lehet egy gondolatsoron vagy egy egész művön végigvitt metafora vagy megszemélyesítés.

A keresztény irodalomnak az volt a célja az allegória használatával, hogy szemléletessé tegyen erkölcsi vagy lelki tulajdonságokat (erényeket, bűnöket), teológiai tételeket és társadalmi szabályokat.

Az Isteni színjáték beszélője többször is utal arra, hogy a misztikus tapasztalatot nagyon nehéz szavakba önteni, többször céloz a nyelvi megformálhatóság korlátaira. („Én jártam, hova legtöbb hull a lángból / s láttam, mit sem tud, sem bír elbeszélni, / ki visszatér e magasabb világból.” – Paradicsom, I.) E nyelvi korlátok leküzdésében is segít az allegorikus kifejezésmód.

A mű megértéséhez értelmezni kell Dante költői világának allegorikus jelentéseit, melyek a földi élet és a túlvilág kapcsolatában jönnek létre.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!