Az Odüsszeusz-kaland értelmezése: Odüsszeusz Danténál a féktelen, önhitt embert testesti meg, mert nem bírta visszafogni tudásvágyát, és elbizakodottan szembeszállt az isteni renddel. Ugyanakkor az ész, az értelem embere is, de az ész csak akkor jár helyes úton, ha rábízza magát az isteni gondviselésre. Nem az a cél, hogy felfedezze a világot, hanem hogy engedelmeskedve egy felsőbb akaratnak hírt adjon róla. Odüsszeusz ehelyett bolondul röpült a végzete felé.

Nemcsak Odüsszeusz tűnik fel a tenger hajósaként a műben, hanem maga a főhős, a misztikus utazó is. Az I. ének 22-27. sorában hősünk a sötét völgy (Pokol, kárhozat) és a fénylő hegy (Purgatórium, üdvözülés) keresztpontjáról mint hajótörött néz vissza a megtett útra (sötétlő erdő, tévelygések). És később is gyakran az új vizeken járó, felfedező-megismerő hajós vonásait ölti magára.

A tenger és a hajózás képei a Purgatórium és a Paradicsom bevezető énekeiben is megjelennek, ami arra utal, hogy Dante szimbolikusan hajózásként fogja fel a túlvilági vándorutat.

Az Isteni színjáték hőse egy metaforikus értelmű túlvilági utazás hajósaként levonja az Odüsszeusz utolsó kalandjából adódó következtetéseket és a tanulságot önmagára vonatkoztatja: „Haj sírtam akkor és most újra sírok, / s rágondolván, mit láttam, szorosabbra / vonom, okulva azon, amit írok, / lelkem fékét, ne menjen rossz utakra, / nehogy kincsét önmaga elfecsérelje, / ha jó csillag, vagy mégjobb Más megadta.”

A misztikus utazónak prófétai küldetése van: hírt kell adnia a mélyben rejlő végső igazságokról, melyek útja során megvilágosodnak előtte.

Odüsszeusz utolsó hajóútja és a főszereplő metaforikus túlvilági útja kétféle sorsot jelöl, amelyeket egymás mellé állítva egy példázatot kapunk. A tudásszomját kielégíteni vágyó Odüsszeusz sorsában Isten büntetése mutatkozik meg. Ezzel szemben a misztikus utazó küldetést teljesít, így sorsa az isteni kegyelem, az üdvözülés.

A példázatból az a tanulság vonható le, hogy a hit szerepe az elsődleges. A középkori gondolkodásmód szerint a tudás és a hit viszonya hierarchikus: a hit kell legyen az ember vezérlő csillaga. Hit nélkül a tudás és az akarat szükségszerűen bukásra van ítélve.

Az Odüsszeusz-kaland másik értelmezése: vannak elemzők, akik úgy vélik, Odüsszeusz későbbi korok előhírnöke Danténál: a világot megismerni vágyó hős, a tudás és a haladás bajnoka. A reneszánsz ember előképét, a reneszánsz tudásvágy megtestesítőjét látják benne.

Véleményük mellett azzal érvelnek, amit Odüsszeusz társainak mond: „Gondoljatok az emberi erőre: / nem születtetek tengni, mint az állat, / hanem tudni és haladni előre!” Eszerint az ember arra született, hogy folyamatosan növelje tudását és ezáltal előbbre jusson, fejlődjön. Ennek megfelelően Odüsszeusz olyan helyre megy el, ahol még ember nem járt.

Fontos azonban tudni, hogy Babits fordítása kissé pontatlan, a mondat szó szerint így végződik: „hanem követni az erényt és a tudást”. Vagyis az eredeti szöveg nem utal arra a fejlődéseszmére, amely egyébként még a reneszánszban sem kezdett körvonalazódni.

Másrészt Dante a földi élet (és a hozzá kapcsolódó erények, az ész, értelem) fölé emelte a teológiai erényeket (hit, remény, szeretet). A középkori gondolkodás és Dante felfogása szerint csak ezek a teológiai erények vezethetik el az embert a mennyei Paradicsom, az örök élet boldogságához.

Dante tehát úgy gondolhatta, Odüsszeusz pusztulását a magasabb rendű igazságok belátásának hiánya okozta. Ezt jelzi, hogy Odüsszeusz tudásvágya nem párosul a kiteljesedéshez szükséges erkölcsi erényekkel. A pokolban bűnhődő Odüsszeusz maga is „bolond repülés”-nek nevezi utolsó hajóútját, tehát a halál utáni létben belátja vállalkozása képtelenségét.

Szemben a mű főhősével, aki még életében eljut az önmegértésig (túlvilági utazásának köszönhetően), Odüsszeusz önmegértése csak a halált követő büntetésben történik meg.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!