Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya vagyis a dámák diadala a Fársángon (elemzés)
A Dorottya 1798-ban keletkezett, Csokonai somogyi tartózkodása idején Csurgón írta, ahol helyettes tanárként dolgozott a helyi gimnáziumban. Ez volt az egyik olyan műve, amely még életében megjelent (1804-ben).
Amikor ezt írta, már túl volt szerelmi csalódásán és társadalmi kirekesztődésével is szembe kellett néznie. Ezúttal azonban nem a melankolikus hangulathoz és a magányba menekült, hanem – talán ennek visszahatásaképpen – a paródiához.
Lehetséges tehát, hogy a vénlányokat kicsúfoló eposzt a Lilla elvesztése miatt érzett keserűség és cinizmus hívta életre. Az akkori áhítatos nő-kultusz a visszájára fordul, most a nyerseségtől sem riad vissza a költő.
A Dorottya műfaja, stílusa, hangneme, témája
Műfaja komikus eposz vagy vígeposz. Maga Csokonai így nevezte: „furcsa vitézi versezet”.
Az eposz eredetileg hősköltemény, amely valamilyen hősnek a népért vagy egy nagyobb közösségért véghez vitt nagy cselekedetét beszéli el. A Dorottya hőse jelentéktelen célért jelentéktelen tetteket hajt végre, és ezt kis közösségért teszi. Ettől komikus az eposz.
És ezt a komikus, nevetséges történetet úgy adja elő mint nagy és fontos dolgot, a hősköltemények modorában, az antik eposzok eposzi kellékeivel. (Csokonai egyébként eposzt is akart írni Árpádiász címmel, csak végül nem fejezte be).
Stílusa rokokó (bájos, játszi humor, kecsesség, kellem, légies-érzéki szépség jellemzi), de megtalálható a pajkos, diáknyelvi és népies stílus is (pl. „dörgölődző fa” – a vastag bőrű állatok, disznó, kecske, tehén vakarózik a dörgölőző fával).
A paródia nem korlátozódik az urak és a dámák szerelmi csatájára, hanem a cselédség (kocsisok, kukták, szakácsok, szolgálólányok) szerelmi viháncolása is terítékre kerül. A különbség csak az, hogy a cselédek a konyhában csinálják ugyanazt, amit az urak a „szálában” (teremben), és nyelvileg sokkal vaskosabb, nyersebb stílusban van előadva.
A cselédek történetét Gergő meséli el okoskodóan és körülményesen, tipikusan népies nyelven.
Hangneme csúfondáros, ironikus, szatirikus, dévaj, pajzán, olykor erotikus. Csokonai fiatalkori diákköltészetének vaskosabb hangja is felismerhető benne.
Típusa szerint paródia, címe témajelölő. Van alcíme is: Furcsa vitézi versezet négy könyvben.
Témája: A mű a századvégi dunántúli magyar úri társaság rokokó világát mutatja be. Csokonai a dunántúli nemesség felszínességét, kulturálatlanságát, hazafiatlanságát gunyorosan ábrázolja reális és fiktív elemek vegyítésével.
Kritikájának éle arra irányul, hogy a nemesség megtagadja a nemzeti hagyományokat, szokásokat. Nyelvben, ruhában, táncban az idegeneket majmolja. „Jártak galoppátát, straszburgert, hanákot, / Valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot.”
Ezt az elkorcsosulást veszi tárgyul nemesbítő, jobbító szándékkal. Véleményét egyik szereplőjével, Bordáccsal mondatja ki: „Mért nem táncol magyart az anglus, francia? / Csak a magyarnak kell más nemzet módia? / Így vesztjük hazánkat a magunk kárával, / Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.” A szemrehányást a magyar tánc magasztalásával zárja, emelkedett hangvételben.
Ugyanakkor nem a bírálat a mű vezérmotívuma. Egy kisszerű, nevetséges, de ironikus hangon csodás dolognak tekintett történetet ad elő.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya vagyis a dámák diadala a Fársángon (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>