Csokonai Vitéz Mihály: Az estve (elemzés)
Csokonai Vitéz Mihály Az estve című verse 1794-ben keletkezett. Egy korai változata természetleírás a „létezők nagy táncáról”, mely 1789-ben készült el. A végleges mű e diákkori tájleíró versnek a továbbfejlesztett és befejezett változata, melyben a költő az egykori harmónia, az ősi egyenlőség elvesztését fájlalja.
Csokonai a Gyöngyösi István által képviselt barokkos hagyományból indult ki, a klasszicizmust és a diákos-népies stílust pedig a debreceni református kollégiumban sajátította el. A rokokó könnyedsége, miniatűr formái és a rousseau-i szentimentalizmus is hangot kap nála.
A rokokó életeszmény és boldogságfilozófia mintáit Háfiz (14. századi perzsa költő) és Anakreón költészetében találta meg. Boldogságfilozófiája erkölcsi alapozású és evilági jellegű, anyagelvű. Az örömök világa a szorgalommal is szemben áll, a boldogságra törekvő életvitel ellentétes az öncélú szerzésvágy világával. Csokonai eszménye az élettel szemben követelményeket támasztó, igényes értelmiségi magatartása.
Csokonai lírájában a rokokó jelenléte mellett egy időre felerősödtek a klasszicista vonások. Olyan filozófiai tartalmú költeményeket írt, melyeknek alapkérdése az ember evilági boldogságának lehetősége, ami közel áll a rokokó életfelfogásához. Ugyanakkor költészetében a felvilágosodást jellemző társadalmiság is jelen van az egyéni boldogságra törekvő rokokó szemlélet ellenpontjaként.
A poétaklasszis osztályban, ahol a versírás mesterségét tanulták, a diákok gyakran kaptak leíró vagy bölcselő témákat házi feladatnak. Csokonai nagy magabiztossággal tudott alkotni leíró jellegű, gyönyörködtető és tanító szándékú, retorikus felépítésű költeményt is. Később ezekből alakította ki leíró és elmélkedő részből álló gondolati ódáinak szerkezetét.
Az estve című vers is azt a kétfajta szövegtípust ötvözi, melyet Csokonai a poétai osztályban tanult:
- pictura (=képecske, kép): természetábrázolás, hangulat, érzések, vágyak kifejezése. A pictura a szentimentalizmus (később romantika) felé hajlik, mivel érzelmeket fejez ki. Az estve első 10 sora pictura (egy alkony, egy naplemente leírása).
- sententia: bölcseleti, filozófiai, elméleti tartalom, gondolatok, eszmék, racionális tartalmak kifejezésére alkalmas szöveg. Nem a hangulati elemek dominálnak, hanem a racionalizmus, így a sententia inkább a klasszicizmus felé hajlik. Az estve tartalmaz sententia-részt is, amely a 41. sortól („Bódult emberi nem”…) kezdődik. Ebben a felvilágosodás hatása és a klasszicista poétika szabályai érvényesülnek.
Az estve ún. „toldalékos vers”: a költő a többnyire rokokó piktúrát bölcselő részekkel (szentencia) toldotta meg. Csokonai ugyanis a leíró részhez korábban írt, önálló verseit használta fel (így a pictura már elve megvolt, és csak hozzáírt egy sententia-részt). Az estve első 32 sora (a pictura-rész) még a poétaklasszis osztályban készült, a költő csak kisebb változtatásokat vitt véghez rajta.
Ezenkívül a felvilágosodás eszméi jelennek meg a versben. Ezekkel Csokonai már a debreceni kollégiumban megismerkedett. Voltaire és Rousseau gondolatai nagy hatást gyakoroltak költészetére. Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja szembe az ember, a társadalom romlottságával.
Így Az estve egyszerre vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat. A tájleírásban Szauder József szerint két angol költő, Young (1683-1765) és Hervey (1713-1758) hatása fedezhető fel.
Az estve
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. –
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?… míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.
A vers műfaja gondolati, filozófiai költemény. Hangulata melankolikus, rezignált, majd az utolsó sorokban ódai pátosz jelenik meg.
Témája szerint természetleírásba ágyazott társadalombírálat. Természet és társadalom, objektivitás és személyesség, fájdalom és büszkeség, játék és komolyság „szimfóniája” ez a vers. Az estve Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Csokonai Vitéz Mihály: Az estve (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>