Coleridge Kubla kán című verse 1798-ban keletkezett, és 1816-ban jelent meg. Különös, titokzatos vers, amilyen a romantika kora előtt nem jöhetett volna létre. Ugyanis a romantika költői voltak az elsők az irodalomtörténetben, akik nem az emberiség közös kultúrkincséből merítettek témát, hanem saját lelkükből, látomásaikból, álmaikból, képzeletükből.

Samuel Taylor Coleridge (1772-1834) a korai angol romantika egyik költője volt, két másik romantikus költő, Wordsworth és Southey pályatársa, akikkel együtt az első angol romantikus triász tagja. Társszerzője volt a Lírai balladák című kötetnek, amelynek megjelenésétől, 1798-tól számítjuk az angol romantika kezdetét.

A kötetet Wordsworth és Coleridge együtt adták ki, de Coleridge versei közül kevesebbet tartalmazott, és esztétikai elvek terén is Wordsworth nézetei érvényesültek jobban.

Kötetükben Wordsworth és Coleridge két különböző verstípust alkottak meg. Mindkettejük célja az volt, hogy az olvasó figyelmét a „természet igazsága” felé fordítsák, de ezt a célt két különböző úton érték el.

Wordsworth a hétköznapiban mutatta meg a csodálatosat (jó példa erre Táncoló tűzliliomok című verse), Coleridge pedig természetfeletti, kitalált világok bemutatásával igyekezett megjeleníteni a hétköznapok felett álló létezési szférát.

A két alkotásmódban az a közös, hogy mindkettő szoros kapcsolatot, összetartozást tételez fel az érzékletes, megtapasztalható valóság és a természetfölötti, érzékek feletti világ között. Álom és valóság, képzelet és valóság egybeolvasztása a romantika egyik fontos stílusjegye.

Egy másik különbség a két költő között, hogy Wordsworth a természet idilljébe menekült a városi zajból, ezzel szemben Coleridge a képzelet borzongató, titokzatos világába vonult vissza.

Képzeletvilágának sejtelmes, balladisztikusan homályos, titokzatos, fantasztikus szüleménye a Kubla kán című költemény is, amely egy egzotikus, mesebeli tájon játszódik, egy sosemvolt, víziószerű vidéken, amely teljesen független a valóságtól.

A mű befejezetlen. Coleridge állítása szerint azért, mert egy ópium hatására látott álom emléktöredéke.  Úgy született, hogy a költő fájdalmai csillapítására ópiumot vett be, és kevéssel ezután egy könyv olvasása közben elnyomta az álom.

Álmában tovább élt és kiteljesedett az olvasott könyv utolsó mondata úgy, hogy felébredése után nekilátott, és megírta a vers 54 sorát. Ekkor megzavarták, egy hívatlan vendég miatt félbe kellett szakítania a versírást, s mire ismét alkalma volt folytatni, az ihlető álom emléke szertefoszlott. A költő tehát azért nem tudta befejezni a verset, mert elfelejtette az álmot.

Lehetséges, hogy így volt, de sokkal valószínűbb, hogy Coleridge is, mint a romantikus költők nemegyszer, szándékosan írt töredékes művet.

Hangsúlyozta az álom jelentőségét is, ami azért lényeges, mert az álom, a képzelet fontos szerepet töltött be a romantika művészetében.

Kubla kán

Kubla kán tündérpalotát
építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás mag a csép alatt,
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarodva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!

A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vizen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka müvészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!

Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépítném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!

S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!” kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét.”

(Szabó Lőrinc fordítása)

A Kubla kán stílusa romantikus, műfaja nehezen meghatározható. A vers töredékes, de szándékosan az, s a részek laza összefüggése, a lírai én elrejtése olyan hatást kíván kelteni, mintha nem is műalkotás lenne, hanem valami régi, emberen kívüli szólalna meg. A vers a mítosz határain jár, műfajként mondhatjuk, hogy romantikus álomvers vagy látomásvers (vízió).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!