A nagy francia költő, Charles Baudelaire Az albatrosz című verse 1841 körül keletkezett, de csak 1859. április 10-én jelent meg a Revue française-ben, utána pedig a Romlás virágai című kötet 1861. február 9-i bővített kiadásában. A költő a kötet elején, programadó versei között helyezte el.

Baudelaire egész fiatalkorától hajlamos volt a művészi látásmódra, az ideggyöngeségre és a szabados életvitelre. Családja azt remélte, hogy magas rangú hivatalnok, esetleg diplomata lesz belőle. Rá akarták szorítani a józan, gyakorlatias életvitelre, de ő 18 évesen kijelentette, hogy író akar lenni. Szellemileg komolyan el is kezdte képezni magát, ám eközben mulatókban élte rendszertelen, könnyelmű és önpusztító életét.

Züllöttségéből szülei azzal próbálták kigyógyítani, hogy elküldték egy tengeri útra Indiába. Azt remélték, az utazás kijózanítja, elfeledteti vele a párizsi bohém világot és talán kedvet ébreszt benne a kereskedelmi pálya iránt. Baudelaire persze soha nem lett kereskedő, el sem jutott Indiába (félúton, Mauritius szigeténél megszakította utazását és visszatért Párizsba).

Ugyanakkor maga az utazás mély nyomot hagyott benne: a nagy óceánok és a trópusi tájak látványa örök élmény maradt számára. Verseiben is sokszor visszatérnek ennek a tengeri útnak az emlékei, az egzotikus messzeség iránti nosztalgia. Az egyik ilyen vers Az albatrosz, melyben megjelenik Baudelaire másik alapélménye is, amely az emberi természet kettősségével kapcsolatos.

Szerinte az emberben benne él az állat és az angyal is, a romlottság és a tisztaság is. Az emberi sors tragikus, és legnagyobb áldozatai a művészek, a költők, mert kifinomultabbak, érzékenyebbek, így nem érzik magukat otthon az emberi társadalomban. A világ nyers és közönséges, a költők viszont a tisztaság, az ideálok után sóvárognak.

Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
a mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, most sántit suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyú bicegést.

A költő is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.

(Tóth Árpád fordítása)

Műfaja ars poetica, típusa programvers. Hangulata ünnepélyes, ugyanakkor komor, keserű is. Stílusa szimbolista.

Témája a művész helyzete, a művész és a közönség kapcsolata. A magasból a mélybe kényszerített, mozdulatlanságra ítélt madár jelképezi a költőt és a költészetet.

Az albatrosz a költősors jelképeként azt jelzi, hogy a költő a szellem, a művészet, a képzelet világában szabad és korlátlan úr, de a kisszerű, szürke mindennapok világában képtelen a beilleszkedésre, ezért magányos, meg nem értett és kiszolgáltatott.

A vers üzenete továbbá az, hogy a költő és a közönség viszonya többé-kevésbé ellenséges, a művész a közönség áldozata és gúnyolódásának céltáblája. A közönség durva élcelődése jelzi, hogy a művész és a közönség eltávolodott egymástól.

Ez a távolodás a romantika korában kezdődött el, amikor kialakult az egyéni jelképzés és megszűnt a „közös értés”, s ennek az eltávolodásnak az élményét Baudelaire az elsők között fogalmazta meg a költészetben.

Stefan George A sziget ura című verse hasonló motívumkinccsel hasonló témát boncolgat. Korábban Berzsenyinél, később Mallarménál is megjelenik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!