Byron Childe Harold búcsúja című verse 1812-ben keletkezett. Nem önálló mű, hanem egy nagyobb lélegzetű, önéletrajzi elemeket is tartalmazó elbeszélő költemény, a Childe Harold zarándokútja lírai betétje.

A Childe Harold zarándokútja egy verses lírai útirajz, melyben Byron (aki sokat utazott) első keleti utazásának élményeit dolgozza fel. A mű a romantikus mítoszteremtés példája, minthogy itt formálódik meg először a jellegzetes byroni hős alakja. Első két énekét a szerző 1812-ben adta ki (a harmadik ének 1816-ban, a negyedik ének 1818-ban jelent meg).

A kiadó és a költő barátai is aggódtak, hogy a címszereplő által vallott merész politikai és vallási nézetek nagy felháborodást fognak kelteni a közvéleményben, ezért Byron hajlandó volt finomítani a legerősebb részeken. Az első kiadást az olvasók napok alatt szétkapkodták, és a szerző egyszer csak arra ébredt, hogy már híres ember. De ki is volt ő?

Lord George Gordon Noël Byron, ez „a végzettel eljegyzett rendkívüli személyiség” az angol romantika második nemzedékéhez tartozott. Költészetét két másik költő, Shelley és Keats munkásságával szokás összefüggésbe hozni: ők hárman alkotják a második angol romantikus triász néven ismert kört, amelynek nagysága messze túlszárnyalta az első angol romantikus triászét (Wordsworth, Coleridge, Southey).

Ez az új csoport az 1810-es években lépett színre, s Byron volt a legnagyobb hatású személyisége. A szintén főrangú Shelleyvel barátok voltak, a plebejus Keats azonban kívül rekedt köreiken, és csak az utókor kapcsolta össze velük különféle hasonlóságok alapján (pl. mindhárom költő korán elhagyta szülőföldjét, és idegenben, mediterrán ég alatt halt meg nagyon fiatalon – legtovább Byron élt, de ő is csak 36 évet).

A főnemesi családból származó (lordi címmel rendelkező) Byron szegény sorban nőtt fel, mert apja elkártyázta minden vagyonát és öngyilkos lett. Anyagi függetlenségét a dédnagybátyjától kamaszkorában megörökölt birtoknak köszönhette.

Felnövekedvén féktelen és szenvedélyes világfi lett, aki szembefordult saját osztálya, az arisztokrácia politikájával: a parlamentben elmondott beszédeivel a gépromboló munkásokat és az elnyomott ír népet vette védelmébe.

A kicsit sántító, izgága, minden korlátot és szabályt felrúgni vágyó ifjú főúr vérfertőző módon, tragikusan és szenvedélyesen szerelmes volt féltestvérébe, Augusta Leigh-be, amit politikai ellenfelei felhasználtak ellene. Az előkelő társaság, amely négy évig kedvencként bánt az érdekes személyiségű, híres költővel, most kiközösítette, mert viselkedését az emberek botrányosnak tartották. Felesége pedig egy év házasság után őrültséggel vádolta és elvált tőle.

A büszkeségében megsértett Byron a történtek miatt örökre elhagyta Angliát. Először Svájcba utazott (itt ismerkedett meg Shelleyvel, aki egy életre barátja lett), majd Itáliában, a karneválos, könnyű erkölcsű Velencében telepedett le, ahol egy palotában élt, szeretőket tartott, s közben írt (és művei eljutottak Angliába).

Shelley tragikus halála után felbomlott a hozzá tartozó angol kör, s Byron figyelmét a görög szabadságharc keltette fel. A költő szerette volna, ha hősi halált halva távozik a földi életből, ezért bekapcsolódott a görög szabadságharcba: saját költségén felszerelt egy hajót és néhány barátjával odautazott, hogy hadvezéri tehetségével és hatalmas összegekkel segítse a felkelőket. Végül nem a csatatéren halt meg, hanem a mocsárláznak esett áldozatul.

Élet és írás nála szétválaszthatatlan volt, egész életútjával írta az életművét, próbálva áthidalni a szakadékot tett és mű, élet és képzelet között.

A pályája elején írt Childe Harold az a nagy hatású és rendkívül híres műve, amely az egész 19. század nagy példaképévé, ikonjává tette a kalandos életű szerzőt: mondhatni, két évtizeden át Byron maga volt a romantika (annak ellenére, hogy a romantika elszánt ellenfelének vallotta magát).

Költészetén túl személyiségének, szélsőségek közt csapongó életútjának és külső megjelenésének is köszönhette, hogy egy személyben megtestesített egy egész irodalmi irányzatot, egy életérzést és egy korszellemet.

Az ifjú Byronnak feltűnően szép, előkelő mélabút árasztó, borongós arca volt, és ehhez jól illett jellegzetes modora, magatartása, amelyet a világ lebecsülése, a felülemelkedés, a mindentől elszakadás határozott meg.

Rendkívüli jelenség volt, aki egész korát meghódította: alakjához már életében legendák fűződtek, a szalonokban mindenki őt utánozta (modorát, magatartását), költészete pedig megihlette a kor gondolkodóit és költőit (azt szokás mondani, ha nincs Byron, akkor nincs Puskin, hiszen Puskin Anyeginje tipikusan byroni pózt, magatartást vesz fel).

Különc egyénisége, melankolikus beállítottsága a világfájdalom kifejezőjévé tette, ugyanis fájdalmasnak érezte, hogy a világ csak olyan, amilyen, hogy nem alkalmazkodik jobban gyönyörű álmainkhoz. Lelkét időnként a spleen, az életunt hangulat töltötte el.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!