A vers beszédhelyzete a búcsúzás szituációja.

A cím témajelölő. A vers eredeti címe Cantio optima („nagyon szép ének”).

A Siralmas énnéköm… formailag 18 sorból áll, amely 6 strófára oszlik, ezek egyenként 3 sorosak. A vers 3 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1-2. versszak) pontos helyzetképet fest az ország politikai viszonyairól, de egyben a lírai én sanyarú sorsáról is. A Szerémség a régi Horvátország része volt („Szerémségöt bírják az fene törökök”), általában a török által megszállt déli országrészeket jelenti. A „fene” szó jelentése: ártó, gonosz (egy kínos betegség nevéből alakult át jelzővé).

A 2. egység (3-4. versszak) témája a beszélő üldöztetése: üldözik őt a németek, a törökök, de a katolikus magyar urak is, hiszen protestánsként nemkívánatos személy az „egy igaz Istent” vallók között.

A 4. versszak azt fejezi ki, hogy megundorodott a belső ellenségtől. Bornemisza szerint a katolikus magyar urak kiűzték maguk közül az egy igaz Istent, így ők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a lutheri tanokat valló prédikátornak el kell menekülnie.

A 3. egység (5-6. versszak) témája a búcsú: Bornemisza Péter elbúcsúzik hazájától és Huszt várától, ahol a verset írta.

Azt a szomorú tényt is rögzíti a költő, hogy az országnak nincs igazi fejedelme, hiszen a Habsburg uralkodó politikáját nem a magyar nép érdeke irányítja, hanem az osztrákoké. A főurak pedig egymással marakodtak, ezért mondja Bornemisza, hogy a magyar urak Isten nélküliek

Ennek ellenére maga a haza, Magyarország „áldott” a költő számára, Buda és Huszt vára is egyértelműen pozitív értéket hordoz a szemében. Fájó szívvel válik meg hazájától.

A zárlatban megadja a vers keletkezésének körülményeit, belefoglalva saját nevét és a helyszínt: „Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, / Bornemisza Pétör az ő víg kedvében”.

Az ilyesfajta „záradék” gyakori volt a régi magyar költészetben, mivel a versek élőszóban terjedtek, és a költő neve, valamint a keletkezés helye és ideje csak akkor maradhatott fenn, ha bele volt foglalva a szövegbe. (A középkorban a szerzők még névtelenek akartak maradni, de a reneszánsztól kezdve a költők már arra törekedtek, hogy fennmaradjon a nevük.)

Az, hogy „víg kedvében” írta művét, nem azt jelentette abban az időben, amit ma: nem vidámságot, hanem csak azt az ihletett lelkiállapotot érti rajta a költő, amelyben egy műalkotás megfogan. Egy olyan lelkiállapotot, amelyben kedve támadt verset írni, „énekét” egy dallamhoz társítani és előadni.

De ez nem feltétlenül vidám hangulatot jelent, sőt. A „vígság” szó a régi magyar nyelvben vigasztalást, vigasztalódást is jelentett, így a költő nem örömében, hanem inkább vigaszt kereső kedvében fogott hozzá az alkotáshoz.

A Siralmas énnéköm… ritmusa és rímtechnikája meglehetősen csiszolt. Verselése ütemhangsúlyos: a strófák első két sora felező tizenkettes, a refrén 6/7 osztású tizenhármas sor. A metszetek sehol nem vágnak át szavakat, elhelyezésük szerencsés. A rímek páros rímek.

Ebben az időben még a ragrímek divatoztak, és a mély-magas magánhangzós rímpár is elfogadhatónak számított. A rímek fogyatékosságait ebben az időben a dallam és az előadás által „korrigálták” a szerzők.

A vers szövege elárulja azt is, hogy Bornemisza „ő”-ző nyelvjárásban beszélt (énnéköm, leszön stb.).