Bornemisza diákkorában írta, de már fiatalon is minden oka megvolt arra, hogy siralmas helyzetéről panaszkodjon. Szülővárosát, Pestet 1541 óta a törökök birtokolták: az akkor még gyermek Bornemiszának el kellett menekülnie a török elől.

Kassán tanult, és amikor az addig Szapolyai János fennhatósága alatt álló Felvidék 1552-ben a Habsburgok kezére került, a helybeliekkel együtt ő is az udvar tisztségviselői ellen fordult. Az egyik főkapitányt nevetségessé tette szellemes csínytevéseivel, amiért börtönbe vetették.

Szerencsére sikerült megszöknie és Huszt várába menekült. Ám itt azzal kellett szembesülnie, hogy nemcsak a törökök és a németek üldözik, de a magyar urak se fogadják szívesen. Senki se fogta pártját, mert a magyar urak katolikusok voltak, Bornemisza viszont a lutheri eszmékhez csatlakozott. Ekkor a fiatal deák úgy érezte, bezárult előtte minden kapu, sehol se lel otthonra a hazájában.

Ezért döntött úgy, hogy külföldre megy. Nem örömmel, hanem elkeseredett hangulatban készült a nagy útra, hiszen hosszú időre búcsút kellett vennie hazájától. Budára vágyott, ott szeretett volna élni békességben, de az ország északkeleti csücskében tartózkodott éppen és innen is külföldre készült távozni. Ekkor írta Siralmas énnéköm… kezdetű versét. Utána valóban elutazott és külföldi egyetemeken tanult.

A mű jelentőségét az adja, hogy irodalmunk első fennmaradt magyar nyelvű világi témájú költeményéréről van szó, melyben a költő pontos helyzetképet fest az ország politikai viszonyairól is.

Fontossága csak utólag, visszamenőleg mérhető fel: az utókor ismerte föl, hogy ez a vers egy új korszakot nyitott meg, ugyanis útjára indította a magyar nyelvű világi líra fejlődését. A 16. század nagy lírikusa, Balassi Bálint felé mutatja az utat. Egyszersmind a magyar hazafias líra remekműve is, amelyben először kap hangot a hazaszeretet és a honvágy.

A Siralmas énnéköm… egy erdélyi földesúr versalbumában maradt fenn. Lehet, hogy maga Bornemisza Péter is leírta, de erre nincs bizonyítékunk: ha volt is kézirata, időközben elveszett vagy megsemmisült.

Annyi biztos, hogy a saját maga által összeállított és kiadott énekgyűjteménybe nem vette fel. Talán a világi téma és az egyéni hangvétel, a szubjektív érzelemvilág miatt érezte úgy, hogy a vers nem illik a közösségi éneklésre szánt egyházi szövegek közé. A kor szokásai szerint nem is lett volna illendő beillesztenie a saját sorsáról szóló siralmat, amelyet egyébként sem sorolt a fontos művei közé.

A vers csupán a véletlennek köszönhetően maradt ránk. 30 évvel Bornemisza halála után bejegyezték a Vasady-kódexbe kézírással, onnan pedig közölte a Régi Magyar Költők Tára 1912-ben. Előtte nem volt nyomtatott kiadása.

A kéziratos gyűjteményekbe általában a korszak népszerű énekeit jegyezték be, és az egyes gyűjtemények az adott személy egyéni ízlése alapján voltak összeválogatva. Így valószínű, hogy a Siralmas énnéköm… a közkedvelt énekek közé tartozott, amelyeket az emberek szívesen másoltak, énekeltek. Valakinek tetszett, ezért leírta. Ennek köszönheti fennmaradását.

Siralmas énnéköm…

(Cantio optima)

        Nóta: Mindönök meghallják, és jól megtanulják…

Siralmas énnéköm tetűled megváltom,
Áldott Magyarország, tőled eltávoznom;
Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Az Fölföldet bírják az kevély nímötök,
Szerémségöt bírják az fene törökök.
Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engömet kergetnek az kevély némötök,
Engöm környülvettek az pogán törökök.
Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engöm eluntattak az magyari urak,
Kiízték közőlök az egy igaz Istent.
Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Legyön Isten hozzád, áldott Magyarország,
Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság.
Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában,
Bornemisza Pétör az ő víg kedvében,
Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

(1557?)

A vers műfaja panaszdal, amely a szó szoros értelmében dal, azaz ének volt, tudniillik abban az időben még dallamra írták a versszövegeket a költők és énekelve adták elő a költeményeket. A Siralmas énnéköm… tehát énekvers. Az énekvers szövege elválaszthatatlan a dallamtól, azzal együtt terjedt szájról szájra, vagy egyik kéziratos énekgyűjteményből a másikba.

A mű hangulata elégikus, szomorú, lemondó, mélabús, ugyanakkor dacos is. Stílusa: reneszánsz.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!